Cseke Gábor: Vakrandi, tizenhatodszor

Arra gondolok magamban, idáig jutva, hogy a Silbermann helyében én már rég feladtam volna a játszmát, hiszen nyilvánvaló, hogy az ő helyzetében a menekülő csakis vesztésre állhat. De hát milyen az ember? Amíg futni tud, remél…

Silbermannra minden esetben kedvezően hatnak a kisebb-nagyobb táplálkozások. A vendéglői közjátékok. Most is úgy tér vissza vasúti fülkéjébe, hogy kedvező színben látja a világot. Hannoverig még alszik is egy jót, ott csinos hölgy száll be a kupéba, aki hamarosan magára vonja a menekülő férfi minden figyelmét. Feleségére gondol, de vonzza a kaland lehetősége,s érdeklődését fokozza a nő tekintetéből feléje sugárzó kíváncsiság. Amiből hamarosan feszültségekkel teli beszélgetés lesz, a menekülő férfi úgy érzi, ki kell tálalnia az ismeretlen nő előtt. Arra gondol: nem szabad elfeledkeznie a státusáról. Hogy ő menekülő. Félre minden polgári illúzióval!
Nő és férfi hamar kitapasztalják egymás helyzetét. Silbermann azt is bevallja, hogy zsidó, de rögtön azt is megkérdi: nem zavarja-e ez a tény beszélgetőtársát?

„- Ugyan miért volna? – kérdezte a hölgy, és szelíden nézte.
– Nos, azt hittem. Az embert manapság nemcsak törvényen kívülivé, hanem egyben valahogy páriává is teszik. Nincs igazam?
– Miért?
– Nem is tudom, miért mesélem önnek mindezt. Ha az ember néhány napig hallgat, akkor a szája szinte magától kezd el beszélni. Ugyanis szökésben vagyok. Habár semmi vétkem nincsen, és soha az életben nem volt közöm a politikához. Ennek ellenére le akartak tartóztatni, a lakásomat meg szétverték. Nem teljesen, de sok mindent. Tudja, a zsidókat most letartóztatják. De ez mellékes. Bocsásson meg, kérem!
Silbermann erősen felindult a beszédtől. A hölgy tekintete még mindig az arcán nyugodott.
– Mit bocsássak meg? – kérdezte. – Inkább önnek kellene megbocsátania.
– Lerohantam itt a történetemmel. Egy abszolút unalmas történettel. Ideges vagyok, mert vadásznak rám. Nem vagyok hozzászokva. Még fogva tart a régi állapot, a normális élet. Az egésszel nem tudok mit kezdeni. Hisz szabad ember voltam valamikor!
– Nem tudott külföldre menekülni?
– Ugyan hová? – Silbermann majdhogynem kiabált, de azután erőt vett magán. – Nem engednek be sehová. Túl sokáig vártam, túlontúl sokáig. Mindig azt hittem, nem fogják kiélezni a helyzetet. Hisz frontkatona voltam. Olyan polgár voltam, mint bárki más. A próbálkozásom pedig, hogy elszökjem, kudarcba fúlt a belga határon. Elkaptak, és visszahoztak a német oldalra. Azóta utazom….
– Hát annyira rossz a helyzet? – kérdezte a hölgy, és a hangja megingott egy kicsit.
Silbermann igyekezett nyugodtan beszélni. – Lehet, hogy eltúlzom. De ha az embernek fejét akarják venni, és nem tudja, miért, akkor nyilván nem képes nyugodtan és józanul nézni a helyzetet.
– Hová akar most menni? – kérdezte a hölgy együttérzőn.
– Tovább – felelte Silbermann. – Többet én sem tudok. Utazom, utazgatok, míg le nem csapnak rám, míg egy SA-s meg nem állít. Elindítottak, és majd megállítanak.
– Borzasztó – mondta a hölgy, s a szeme jobban repdesett, mint valaha. – Hogy bírja egyáltalán elviselni?
Kicsit előrehajolt, és igen nagy érdeklődéssel nézte. Részvét és kíváncsiság, együttérzés és már-már izgatott feszültség váltakozott az arcán, ahogy Silbermann látta.
– Olyan kérdés ez, amit egy önszántából éhezőnek lehetne föltenni – felelte kissé mogorván.”

Párbeszédük tárgya és hangvétele egyre feszültebb, önkínzóbb. S az asszony viselkedésén rendre kiütköznek személyiségi korlátai, melyekkel képtelen átérezni a másik helyzetét. Csak történetet lát az elmondottakban, amit végig kell hallgatnia.
Az asszony részéről egy idő után elhangzik a logikusnak tűnő kérdés: miért tűrnek el a zsidók mindent? Hogy mások eltapossák őket? Miért csak menekülnek, miért nem védekeznek? Silbermann válasza: ha romantikus módon gondolkoztak volna, bajosan élhették volna túl az utolsó kétezer évet.
Túlélélés…
Mily ismerős szó akár a jelenkori történelemben is! Hiszen nem nagy kunszt beleesni a szakadékba s elpusztulni, de túljutni rajta – az már teljesítmény… Az ember még büszke is rá!
Az asszony lassan belefárad a beszélgetés mélységeibe, s azt javasolja a férfinek, nézze mindig a dolgok humoros oldalát. Csakhogy…

„– Ez nekem magas. Milyen humoros oldalát? Ki várhatja el tőlem, hogy nevessek a saját balsorsomon? Ön talán nevet, ha eltörik a lába? Van ennyi humora?
– Esetleg – felelete a hölgy…”

E már-már pattanásig növekvő feszültség érthetetlen módon később szenvedélyes csókban oldódik fel közöttük.
De az Utazó kényszerutazása ezzel nem ér véget.

Következik: Vakrandi, tizenhetedszer

2019. december 16.

Szóljon hozzá!