Cseke Gábor: Vakrandi, tizenhetedszer

A vonatbeli váratlan idill egy másnapi randevú ígéretébe torkollott. Amire Silbermann hezitálva és önmaga előtt is mentegetőzve – késve megy el. A találkozó elmarad. Emberünk egyre többet gondol viszont a feleségére, aki Küstrinben tartózkodik. Fogja magát és vonatra ül, meg se áll a küstrini állomásig. Ott telefonon beszél a sógorával – aki közli Ottóval, hogy felesége éppen nincs otthon, a városban sétálgat. Silbermann szeretne néhány napot Küstrinben tölteni, hogy megpihenjen. Sógora, aki a náci párt tagja, rossz ötletnek tartja ezt:

„– Tényleg? Hát tudod, az sajnos nem fog menni. Elfriede miatt nem kell aggódnod. Ő nálunk maradhat, ameddig csak akar, te azonban nem, sajnos ez lehetetlen. Megérted, ugye? Ha a pártnál kiderülne, nekem végem. De ha pénzre volna szükséged – nagyon sokat jelen pillanatban nem tudok adni, de pár száz márkát persze szívesen…
– Elfriedével akarok beszélni! – csattant föl Silbermann már-már ordítva. – Egy percig se maradhat tovább nálatok! Őrület! Most, hogy szükségem lenne rád, és egy jelentéktelen szívességre kérlek, elutasítasz! Elfelejtetted már, hogy mit tettem érted?
– Kérlek, ne izgasd föl magadat, Ottó – mondta Hollberg, akinek közönyös hangjában most bosszúság érződött. – Nem dönthetem romba az egzisztenciáim azért, hogy két-három napig nálunk lakjál! Senki nem kívánhatja tőlem, hogy miattad tönkretegyem magam csak azért, mert valamikor segítettél nekem. Ha a pártnál kiderül, hogy zsidó a sógorom, és még azt is megengedem neki, hogy nálam lakjon, akkor akár azonnal csomagolhatom a bőröndömet.
– Van fogalmad róla, min mentem keresztül?
– Ide hallgass, Ottó! Ennek a drámai hangnak semmi értelme. Örülj, hogy Elfriedéről gondoskodunk. Hová mehetne most? Talán magaddal akarod hurcolni? Keresztbe-kasul Németországon? Térj már észre! Nagyon önzőnek tartom a részedről, hogy veszélynek akarod kitenni a feleségedet, csak azért, mert te magad veszélyben vagy. Azért, mert nem maradhatsz nálunk, ő se maradjon itt. Nem, Ottó – úriemberebbnek gondoltalak volna.”

Silbermann idegei lassan-lassan felmondják a szolgálatot. Korábbi türelme odalett, mindenütt akadályokat lát – és nem is téved sokat. Ha valaki ellentmond neki vagy hogyléte iránt érdeklődik, már robban: az űzött vad egy pillanatra sem alszik el benne. Sógorával szemben érzett dühét a vasúti jegypénztároson tölti ki:

„– Egy jegyet Berlinbe – kiabálta. – Egyet Hamburgba, egyet Kölnbe. Egyet… Mi van még? Javasoljon valamit!
Ijedten kapta föl a fejét a jegyárus. Silbermann ledobott elé egy ezermárkást, úgy ordította: – Jegyeket! Jegyeket! Értette? Jegyeket akarok!
– Másodosztály, Berlinbe? – Kérdezte a jegyárus pontosítva.
– Tök mindegy, csak adja a jegyeket! A jegyárus segítségkérőn körülnézett.
Őrültnek tart, gondolta Silbermann. Talán igaza van, talán már az vagyok. Erőt vett magán, és megpróbált nevetni.
– Adja már azt a berlini jegyet – nyögte ki nagy nehezen, mert a jegyárus úgy meredt rá, mint aki mindjárt segítségért kiált.
Fejcsóválva kezdte kikeresni Silbermann jegyét.
– Mit kiabál ennyire? – kérdezte azután mogorván, miután, úgy látszik, meggyőződött a feltételezett őrült ártalmatlanságáról.
– Egy kicsit sokat ittam – magyarázta Silbermann…”

Külsőleg lecsillapszik, de magában továbbra is dohog. Feleségére is neheztel, aki olyan könnyen elfogadta megalázó helyzetüket.

„Talán már rég meg is bánta, hogy egy zsidóhoz ment feleségül. Az idők valóban megváltoztak! Miközben az ember az ellenségei számára üzletté lesz, a barátai számára veszéllyé válik. A szerencsétlenség végül bűn lesz. Mit nyújthatnék én még?
Egy gyorsvonatjegyet, semmi mást.
Volt néhány alkalom, amikor talán nem úgy viselkedtem, ahogy kívánatos lett volna. Azt hittem, elfelejtették, de most emlékeztetnek rá! Hogy haboztam, amikor kezességet vállaltam Ernstért? De végtére is megtettem. Ezt elfelejti, a habozásomat, az ő toporgását, azt bezzeg nem! És sok minden mást is a szememre lehet vetni, többnyire apróságokat, amelyek azonban óhatatlanul összeadódnak valami zsidó jellemvonássá. Nekem ugyanis nincs jogom, hogy átlagos ember legyek. Tőlem többet várnak el.
Mérgesen dobta el a cigarettáját, amire éppen rágyújtott. Bármit tettem is, gondolta, ma már új színben tűnik föl, mert ma már megkérdőjelezett ember vagyok, zsidó.
Fölszállt a közben befutott vonatra…”

És most már az utazás is szörnyen idegesíti: meddig tarthat ez vajon? Nemrég még annyira jól érezte magát, valahányszor hátradőlhetett egy vasúti kocsi ülésén.
Berlinbe értek. A kijáratnál váratlanul megszólítják. Silbermann összerezzen… Ez lenne a vég?


Következik: Vakrandi, tizennyolcadszor

2019. december 17.

Szóljon hozzá!