Van egy ismerősöm, már rég leszerelt a francia idegenlégióból, amiről azt tartják, a világ legkeményebb hadserege. Egy másik Panama vad vidékein harcolt a túlélésért, tételszerűen ötvenezer euróért, mert ennyi volt a tét. Aztán egy ínszakadás kivágta a versenymezőnyből. Eggyel kevesebb, mondhatták, akik bennmaradtak, és elindultak túlélni egy bozótvágó késsel valamelyik lakatlan szigeten. S nem lepődöm meg, ha a gyufáért alaposan megmotozzák őket, aki pedig cipőjében rejtegeti, indulásból lepontozzák. Ott van a parton a sok drága jó kavics, tessék tüzet pattintani, mint a kőkorszakban! Érdekes egy játék a minden valóságtól elrugaszkodott valóságshow. Legfönnebb Robinson újrajátszása lehetne, s a lakatlan szigeten a hajótöröttet is látni, méternyire a filmfelvevőtől. Mindez a televízió nyilvánosságában zajlott kiszavazásosan, valóságshownak mondották, bár mi úgy általában egészen más valóság izgalmai közepette éldegélünk. Amikor összehoztak egy koedukált csoportot, néhány hétre bezárták őket a villába, akkor persze nem a túlélés volt a tét, hanem valami más. A nézőnek megsúgták, hogy éjfél felé érdemes megkukkolni az adást, mert a közvetítés natúrban megy (hát nem ment), s ha a Lány tiszta véletlenül éjjeli egykor benyit a fürdőbe, ahol a Fiú fogát vagy zokniját mossa szintén tiszta véletlenül, a szerencsés összjátékból minden lehet!
Harmadik ismerősöm hajószakács egy világjárón. A hajók manapság annyira biztonságosak, hogy ő legfönnebb akkor érezheti magát veszélyben, ha odaégeti a rántást, vagy szemüvegét beleejti az aszpikba. A szomáliai kalózokról semmi hír mostanában, vagy eltüntették a nemzetközi rendfenntartók, vagy ők maguk szívódtak fel, számunkra teljesen ismeretlen okokból. Öreg pap barátom lánya misszióba készült valahova Délkelet-Ázsiába, elment már, sőt haza is jöhetett azóta, nem tudom. Azt viszont igen, hogy kikoptak mellőlem a jó öreg bérszámfejtők, rádió- és órajavító kisiparosok, kertészmérnökök, kakasos nénik. Eddig csupa hasonló s akárcsak én, a saját fantáziátlanságától sem szenvedő ismerősöm volt, kefekötők, egészségügyi káderek minden szinten, pedagógusok és így tovább. Manapság ott kezdődik valaki, hogy kaszkadőr, és farsangi bálon élesben leugrik a városi sportcsarnok tetejéről. Vagy vadlovak betörésével tölti a nyarat. Igaz, egyetlen iskolában se tanították, ő mégis tudja. Valahol a Duna-deltában fedezte fel ezt a tűrhetően megfizetett melót. S ha csak egyetlenegyszer téged zúz be a vadló, barátom? Előfordulhat, de ezen nincs mit filozofálni. Annak idején egy kötéltáncost imádtam három napig, s negyedik kizárt, mert a cirkusz odébbállt. A művész lány volt, a mindennapi veszély még vonzóbbá tette, mert mi történik, ha megszédül a magasban, és puff, ami azután jön, tömény melodráma. Olyan fensőséges volt, mintha egyfolytában az elérhetetlen magasban lebegne bekötött szemmel és a kötéltáncot biztonságossá tevő rúd nélkül! A mai, adrenalintól loccsanó világban körülbelül olyan izgalommal szeretnek izgalmasan élni, mint Benyovszky Móric, a gróf és kalandor, aki francia megbízásból gyarmatosította Madagaszkárt. Megalapította Luisburgot, nem sokkal utána a bennszülöttek királyukká választották. Akkor persze még nem volt francia idegenlégió. Hirtelen eszembe jut egy másik, ugyancsak idegenlégiót megjárt ismerősöm. Élettársa szerint gyakran kiáltozik meg sír éjjelente, teleholdkor nem lehet bírni vele, olyan nyugtalan. Ez a valóságshow látványtalan, ki tudja mit rejtő része, amiről még a pszichiáternél hanyatt dőlve se lehet beszélni.

1. Skandikamera:
   2019. december 18. 05:07

   Nagyon jó!

   :-)