Nem, ez még nem a vég – csupán egy régi ismerős, bizonyos Hamburger, maga is zsidó, ami kinézetén is meglátszik, hatvanas férfi létére kapott már egy pofont az utcán egy Hitlerjungedtől. Láthatóan szívből örvendett a találkozásnak. Hogy miért? Abban reménykedik, nem kell magányosan elviselnie ezt az embertelen üldöztetést. Úgy találja, Silbermann egyáltalán nem néz ki zsidónak, talán vele biztonságosabb mutatkozni… Be is ülnek egy vendéglőbe, beszélgetésük valóságos tapasztalatcsere… anno…

„–…Hogy én min mentem keresztül! Tegnap Duisburgban meg Essenben voltam, tegnapelőtt Münchenben. A sógoromat szintén letartóztatták. Te jó ég! Ezért éltem meg hatvan évet! Hát ezért!
– És mi van az üzletével?
– Üzlet? Üzlet? Hát az már egyáltalán nincs! Még a bankba se merek elmenni, hogy pénzt vegyek föl. Mert mi van, ha fölhívják a rendőrséget? – Tejeskávé lesz, főúr. Vannak újságjaik? Esetleg egy Frankfurter?
– Nincsenek – mondta a pincér, és Silbermann úgy látta, hogy meglepetten néz Hamburgerre.
– Mit hozhatok önnek? – kérdezte a pincér lényegesen kedvesebben Silbermannhoz fordulva.
– Hozzon, kérem, egy hidegtálat!
– Nekem is hozzon egyet – kapott észbe Hamburger. – Hát mit csinál mostanában, Silbermann? – kérdezte utána. – Magát békén hagyják?
– Elmenekültem. Utazgatok…
– Tudja, mit? Együtt fogunk utazni. Magával biztonságban érzem magam. Az ember már nehézkes lesz hatvanéves korban. Te jó ég, kellett ez, kérdem én magától? Hatvan évet megélni, hogy aztán hagyjuk, hogy egy taknyos kölyök kiverje a fogunk? Már rég el kellett volna temettetnem magam. Csak elszalasztottam a kellő pillanatot. A Rosa, az egy okos asszony volt, ő időben meghalt… Hát azóta jóformán más se történt velem, mint szemétség.”

Hamburger nyelve megered, örvend, hogy végre kibeszélheti magát anélkül, hogy tartania kellene partnerétől. Csakhogy Silbermann inkább a saját belső hangjaira figyel. Terhére van asztalszomszédja. A viselkedése. Úgy érzi, kompromittálja ez a kapcsolat, a másik felszabadult, gátlástalan viselkedése. Erélyesen rászól Hamburgerre, aki mélyen megsértődik és minden bocsánatkérés dacára lelép. Silbermann maga az eleven lelkifurdalás:

„Nem panaszkodhatom többé, gondolta. Becker, Findler, Hollberg sem viselkedett tisztességtelenebbül, mint én az előbb. Még csak a morális felháborodás sem marad meg nekem: most játszottam el a rá formált jogot. Utána kéne szaladni az öregembernek, föltartóztatni, együtt maradni vele. Talán az én rossz viccem volt az utolsó lökés a számára. Ahhoz képest, hogy érzékeny ember vagyok, elég gorombán viselkedem. Ülve maradok, látom, ahogy elmegy, és mindennek ellenére még örülök is, hogy megszabadultam tőle.
Zavart pillantással nézett körül a kávéházban. Egyáltalán mi választ el még engem tőletek?, gondolta. Szinte ijesztő módon hasonlítunk egymásra…
Az öreg Hamburgert látta maga előtt, a fáradt járását, a lelkes evését, és hallotta, ahogy mondja: „Ezért éltem meg hatvan évet!”
Silbermann már megint ott állt a pályaudvar előtt… Odaért a jegypénztárhoz. Előtte és mögötte emberek álltak. Hová?, tanakodott.
– Kérek egy vonatjegyet Münchenbe.
Eljött a pénztártól, és a jeggyel a kezében elmosolyodott.
Mindenesetre megismerem Németországot, gondolta.”

Az ész nélküli, riadt menekülés lassan kiölt hősünkből minden emberit: maga is hasonult környezetéhez, a történelmi idők divatjához és viselkedésmódjához. Ha nincs is teljesen tudatában, de úgy tűnik, ez már ténylegesen a vég. Vagy legalábbis annak a kezdete…

Következik: Vakrandi, tizenkilencedszer