106. nap – december 15.

A mai úticélom Miyaneh. Kelet-Azerbajdzsánra ismét köd, szürkeség ereszkedett, a hegyek között helyenként száz méternél is kevesebb a látótávolság. Hasonló homály fedi utam további részét. Ami biztos, január 3-ig Iránban tartózkodhatom, addig érvényes ugyanis a vízumom, de mivel ez egy hatalmas ország, annyi idő messze nem elég az átszeléséhez. A vízum 30 nappal való meghosszabbítását akkor igényelhetem majd, ha minimum 20 napja tartózkodom Iránban. Azt hallottam olyanoktól, akik már jártak ebben az országban, illetve olvastam a világhálón, hogy a vízumhosszabbítási kérelem jóváhagyása vagy visszautasítása teljesen esetleges. Az iráni hatóságok nem ellenségesek a külföldiekkel, az illetékes tisztviselők viszonyulását az a mondat jellemzi, amellyel Tarr Béla remekművében, a Sátántangóban a százados foglalja össze minden korok bürokratáinak a mögöttes ideológiától teljességgel független vezéreszméjét: „Minden attól függ, hogy milyen az én kedvem”. Valaki azt tanácsolta, hogy Yazd városában próbálkozzak a vízumom meghosszabbítással, mivel ott a legmagasabb a pozitív elbírálások aránya. Yazd sok száz kilométerre fekszik az útvonalamtól, ráadásul ez egy ellenőrizhetetlen információ, ezért tehát biztosan nem fogok oda utazni. Azt sem tudom még, hogy Irán után merre veszem majd az irányt. Az biztos, hogy Afganisztánon nem fogok átgyalogolni, nem vagyok adrenalinfüggő, eszem ágában sincs azt kockáztatni, hogy megöljenek vagy váltságdíj fejében elraboljanak, pedig akkor esetleges szabadulásom után biztosan megírhatnám azt a könyvet, amely felől máris elég sokan érdeklődnek. Ezt a döntést jóval korábban, már Bulgáriában meghoztam. Nem észérvek alapján jutottam erre az elhatározásra, hanem spontán módon, miután a sokszázadik, az út szélén heverő, Hell feliratú, üres, energiaitalos doboz mellett elhaladtam. A hell angolul poklot jelent, én pedig nem akarom, hogy az utam a pokolba vezessen, persze, átvitt értelemben. Lehet, hogy egyeseknek ezek után egy kótyagos alaknak tűnök, akinek a feje ezotérikus zagyvaságokkal van tele, pedig valójában nagyon is szkeptikus alkat vagyok, aki nem fogékony a miszticizmusra.
Egy sor pszichológiai kutatás bizonyítja, hogy a racionális ember, aki a döntéseit logikusan hozza meg, nem több egy mítosznál, napjainkra egy tudománytalan paradigma, csak épp miután érzelmi alapon elhatározunk valamit, utána racionalizáljuk azt, kitalálunk egy ésszerű történetet az alátámasztására, hogy az emberek ne nézzenek minket hülyének. Én csak annyiban különbözöm az átlagtól, hogy különösebben nem izgat, ha hülyének néznek. Pakisztánba próbáltam online úton vízumot szerezni, azonban félbehagytam, mivel fel kell tölteni a rendszerbe a járműre szóló jegyet, amellyel át fogok kelni a határon. Ez azt jelenti, hogy gyalogos nem szerezhet online vízumot, lehet, hogy semmilyet sem, s hogy még cifrább legyen a történet, nem létezik olyan szárazföldi járat, vonat vagy busz, amely Irán és Pakisztán között közlekedne. A jövő tehát homályos, de a legkevésbé sem izgatom magam miatta. (Pengő Zoltán, Maszol.ro)