Szinte már remeg
körülöttem minden –
úgy simogat az este
csendes árnya,
s a bárányfelhők
ráncos homlokáról
verejtékcsepp hull
udvarom porára.

A mindenség olykor
szívembe markol, és
úgy kínálja önmagát,
mint aki szeret, de
a váratlan kitárulkozások
játéka kételyt
ébreszt bennem,
és félelem motoz
szívemben, mert
nem tudom, miért teszi,
pedig szeretném
megismerni relytélyeit,
megkeresni
a mindenségben
rejtőzködő igazságot…

Csak sejtem létét,
amely felette áll
minden emberi
kötődésnek,
de a rejtőzködés
megállítja
a készülő mozdulatot,
s ott lebegek
valahol félúton
a mélység és magasság
föl-fölizzó mezsgyéjén.

Így élek, így éltem
boldog kettősségben,
mélység és magasság
szorításában és
vak ölelésében.