(a nyolcvanas évekre emlékezve)

A városban ráérősen havazott,
mintha öreg kéz szitálna lisztet
az ünnepi kalácshoz.

Úgy gondoltam, majd csak eltelik
valahogy ez az est is,
mint ahogy az összes többi
abban a szűkös évben
és csak ültem egyedül a sötétben.

Tűzifát nem utaltak ki
még porcióra se,
így csak a villamos kandallót
kapcsoltam be:
barackszín-fény áradt
szét az egy szoba-konyhában .

Nem vártalak. Nem is gondoltam rád,
csak feltűnt hirtelen
fehér fogú képed az ablakkeretben.

Olyan voltál ott,
a kitárt ajtóban,
mint nagydarab angyal,
talpig szikrázó hóban,
hátadon kis fenyőfa-szárnyakkal.

Rumos csokoládét hoztál
és két narancsot,
én kitöltöttem valami maradék,
kétszer félpohárnyi vermutot.

Törökülésben kuporogtunk a kandalló előtt,
két marokra fogva poharunk’,
(talán az italt melengettük)
és mosolyogtunk boldogan,
minden józan ok nélkül.

Egyszer felálltál
s arannyal befújt,
műanyag mécsest akasztottál
az üres fa csúcsára.
Meggyújtottad és azt mondtad :
(a helyzethez mérten elég gügyén )
„legyen kicsit melegebb
ezen az estén.”

A városban ráérősen havazott,
mintha öreg kéz szitálna lisztet
az ünnepi kalácshoz
és hallszott, amint a gyerekek
minden kapun bezörgetnek.