Cseke Gábor: Vakrandi, tizenkilencedszer
Boschwitz könyve talán nem véletlenül oly vékonyka a testes, alaposan megdolgozott irodalmi munkákhoz képest. A szerző a kellő helyeken viszont értékes kulcsmondatokat helyezett el, melyek összeolvasva kiadják Az utazó valóságos üzenetét.
Az egyik ilyen mondat Silbermann gondolataiban hangzik el, az előbbi részben idéztem. Ha felületesen olvas azt ember, akár könnyedén át is siklik rajta.
„Mindenesetre megismerem Németországot, gondolta.”
Ebben áll a könyv nagysága: Silbermann utazása ugyanis tényleg arra jó, hogy megismerje a korabeli Németországot. S vele együtt mi magunk is ezt tesszük. Ez a megismerés, bár a huszadik század harmincas éveinek végéről datálódik, gyökeresen különbözik mindattól, amit az irodalom később a nácivá vált Németország valóságáról globálisan elénk tárt.
Az utazó világa nélkülözi a sematizmust. Boschwitz mellőzi a kliséket, a sarkításokat, a túl nagy kontrasztokat. Ritka finom rajzú fotográfiákban tárja elénk a náci kór terjedését – a gondolkodásban, a viselkedésben, az egyénben és a közösségben, magánéletben és nyilvános helyen. Ennek dacára képes meggyőzően rávezetni az olvasót, hogy a tér, amelyben Silbermann és annyi más, névtelen sorstársa kerge légyként vigasztalanul bolyong, tulajdonképpen egy roppant koncentrációs tábor, egy rendszer, amelyből nincs menekvés, aminek a törvényei mindenkire nézve sorsdöntőek. Silbermann, aki zidóként is német szívvel harcolta végig az első világháborút, vonaton menekülve önnön kiszabott sorsa elől, látja a második világ-vágóhídra szánt új nemzedéket. A vonaton vele utazó katonák látványa az alábbi monológot váltja ki belőle:
„– Amikor én katonáskodtam, ti akkortájt születhettetek, sok mindent végigcsináltam. Ott voltam averduni rohamnál. Azt ti el se tudjátok képzelni. Pergőtűz. Az volt ám a valami! – Fölnevetett.
A két katona zavartan nézett rá, nem igazán tudták, mit kezdjenek vele, és mit válaszoljanak. Silbermann szemmel tartotta a hátat.
– Ti még csecsemők voltatok – mondta dühösen. – Csecsemők, most meg ti vagytok a mértékadó nemzedék. Hadd mondjak nektek valamit – folytatta aztán a kicsit összefüggéstelen beszédét: – Talán ti is megéltek egy háborút egyszer… Jogotok van hozzá. Igyekezzetek most jól kiszórakozni magatokat, mert aztán késő lesz. Hahaha… Négyen voltunk barátok a században… ketten elestek, ketten élnek még… a Becker meg én… Az volt ám az élmény… élmény volt a háború… azt nem vehetik el tőlem… igen, élmény… ha az ember meg nem döglött. Majd meglátjátok. Csak az csinál majd belőletek férfit… vagy hullát. Élmény, igen… A cambrai-i tankcsatában is ott voltam. Egy ilyen tank, az azért stabilabb… mint mondjuk egy előszobatükör… Majd meglátjátok! De szeretnék én is… én is szeretnék még egyszer részt venni, hogy lássam, hogyan megy nektek… hahaha… Ugyanis nem olyan egyszerű ám, beledöfni a bajonettet valaki hasába… ha neki is van. Ugyanis kétféle golyó van… olyan, amit kilősz, meg olyan, amit visszakapsz… bizony, ahogy mondom… Ti talán még megéritek… a visszárut… én nem. Na de mért nem játszotok, gyerekek? Játsszatok már… a mi századunkban mindig szólt a zene, mindig! A Beckernek volt egy szájharmonikája… Cimborák, az aztán úgy tudott du-dorászni, hogy teljesen elfelejtettük, hogy egyáltalán háború van… Játsszatok csak, játsszatok! A vonat lassított. A hát eltűnt az ablak elől.
– Át kell szállnom – mondta Silbermann. – De kár… Még annyi mindent tudtam volna mesélni nektek… ott voltam… Oroszországban is. Az előrenyomulásnál tizennégyben… lövészárkok, bunkerek… kétszer sebesültem meg súlyosan… bizony, de most át kell szállnom… nagyon gyakran át kell szállnom… hah.
Kirontott a fülkéből, végigrohant a folyosón, és leugrott a vonatról, mielőtt még megállt volna. Aktatáskáját szorosan magához szorítva szaladt végig a peronon.
– A lipcsei vonat? – kérdezte rohanás közben egy hordártól. Az mutatta az irányt.
Rendes fickók, állapította meg Silbermann a katonákra visszagondolva. Mit is mondtam nekik? Úgyis mindegy. Úgyse értettek belőle egy szót se. Most Lipcsébe megyek, de ugyanúgy visszamehetnék Berlinbe is, teljesen mindegy. Nem vagyok köteles pont Lipcsébe menni! Sosem voltak nekem túl rokonszenvesek a szászok.
Újra megállított egy hordárt. – A berlini vonat? – kérdezte.
– Az harminc perc múlva indul.
Silbermann már-már túláradón megköszönte, aztán leszaladt a lépcsőn, a jegypénztárhoz sietett, és vett egy Berlinbe szóló menetjegyet. Utána kiment a pályaudvarról, hogy egy kis friss levegőt szívjon. Drezda, gondolta. Itt már sokszor voltam…”
Józanul szemlélve, azt is mondhatjuk, ez az ember javában bepörgött, Egy ideje már nem is önmaga. De amit most velünk, olvasókkal művel, az túltesz mindenen. Ha szeretnénk megérteni őt és a kort, akkor tartanunk kell vele az iramot, rá kell hangolódnunk a logikájára, magunknak is utazókká kell válnunk. Olyanokká, akiket a menekülés kifordít önmagukból.
Silbermannt ugyanis, a könyv vége felé, kirabolják. Legalább is, eltűnik a pénzzel teli aktatáskája. Előbb egy ambulancián, ahová nyilvános rosszullét miatt utalják be, véli úgy, hogy meg akarják fosztani értékeitől, aztán ténylegesen is pénz nélkül marad – s a lehető legrosszabb, bár leglogikusabb megoldást választja: a rendőrséghez fordul segítségért. És ez lesz a veszte…
Következik: Vakrandi, huszadszor (befejező rész)