Megérkezett címünkre a Napút c. folyóirat idei 9. (novemberi) száma. Rendhagyó módon, anyagai elsősorban a magyaroszági (és nem csak) ruszinok hétköznapjai, nylve, kultúrája köré szerveződtek. Érdekesnek tűntek számunkra mindenek előtt azok a vallomások, melyekben jelenkori személyiségek ruszin gyökereikhez tartozásukról vallanak, s ezzel együtt egy keleteurópai veszélyeztetett népcsoport múljáról és jövőjéről is véleményt mondanak. Ezekből válogattunk alább.

Ruszin. Mit jelent számomra – magánemberként vagy nyitott
szellemű kutatóként – e szó hordozta lét?

*

Gecse Géza: Számomra a ruszinok az a szláv nemzet vagy nemzetiség, amely a XIII.–XIV. század óta jelent meg nálunk is a Kárpát-medence erdők borította északkeleti részén és népesítette be a Kárpátok völgyeit. Ma a Kárpátok észak–észak-keleti gerincének két oldalán helyezkednek el. Döntő többségük görög katolikussá vált a XVIII. század második felére, de egy kisebb töredékük ortodox hitű maradt. Magukat eredetileg orosznak tartották, sőt oroszabbaknak az oroszoknál.
Rákóczi gens fidelissima, vagyis a leghűségesebb nemzetként jellemezte őket, mivel a szabadságharcban kitartóan a kurucok oldalán harcoltak. Etnikailag négy csoportot sorolunk közéjük: a huculokat, a bojkókat, a lemkéket és a dolisnyákokat. Ezek a néptöredékek embertanilag is különböznek egymástól – kész csoda, hogy a nyelvük, amelyben sok a magyar jövevényszó, viszonylag egységes. A térségünkben elterjedt szláv nyelvek közül legközelebb az ukránhoz állnak, ami miatt – és persze politikai megfontolások miatt is – az ukránok az ukrán nyelvjárásának tartják a ruszint, és tagadják mind nemzeti, mind pedig nemzetiségi létüket is. Az első világháborút követően a Szovjetunióban egy rövid ideig Moszkva engedményeket tett az ukrán nemzeti vagy nacionalista törekvéseknek, aminek része volt a ruszinok létének a tagadása, hiszen azok ukránok – szólt a hivatalos magyarázat. A második világháborút követően a szovjet rendszer frontális támadást indított a ruszinok ellen – részben Moszkva 1941-ben állami szintre emelt hivatalos pánszlávizmusának következményeként, részben pedig amiatt, hogy a ruszinok nagyobbik része görög katolikus volt. A görög katolicizmus egyébként nemcsak Kárpátalján, hanem a Kárpátok túloldalán is uralkodó vallás volt. A különbség annyi, amivel főként lengyel történészek foglalkoztak, hogy a Kárpátok túloldalán a görög katolikus egyház 1945-öt követően az ukrán nacionalizmus fő motorjává változott, addig Kárpátalján nemzetiségi szempontból talán azért is maradt semleges, mert a görög katolikusok között volt jelentős számú magyar hívő is. A magyar görög katolikus főpapságot ugyanúgy a gulágra száműzték, mint a szláv görög katolikusokat, de voltak, akiket „klasszikus” szovjet módszerrel öltek meg a szovjet titkosszolgálat, a KGB munkatársai – lehetőség szerint úgy, hogy ne maradjon a gyilkosságok után semmi nyom. Ezek közé tartozott a görög katolikus papok teherautóval való elgázolása. A háború utáni években a görög katolikus egyház a föld alá kényszerült, a híveket pedig nemcsak a szláv-, hanem a magyarlakta területeken is beterelték a pravoszláv egyházba. Ukrajna területén gyakorlatilag ma is üldözik azokat, akik ruszinnak vallják magukat. Hogy mégis léteznek, azt az Egyesült Államokba és Kanadába korábban kivándorolt szláv lakosság identitása tanúsítja – itt nem kérdés, hogy létezik-e a ruszin mint önálló nemzet. A ma a kijevi központban uralkodó ukrán sovinizmus mellett igencsak kérdéses, hogy saját lábra tudnak-e állni. Sokkal valószínűbbnek látszik, hogy be fognak olvadni az ukránok közé!

Lator László: Eszembe se jutott a ruszinsággal tudományosan foglalkozni. A mindennapi életben találkoztam velük. Az én falum, az ugocsai Tiszasásvár, a történelem úgy hozta magával, félig magyar, félig ruszin volt. Hogy ki melyik közösséghez tartozott, a nevük sem döntötte el. Marinka vagy Vókánics magyarnak tudta magát, Palotás Lukács, akinek őse Esze Tamás alvezére volt, alig tudott magyarul. A falumban furcsa keverék-nyelvet beszéltek.
Ma is emlékszem erre a ruszin mondatra: „Édé lés ponekáj tat füzes, duzseágas-bogasnij.” Nem emlékszem, hogy valami feszültség lett volna a két náció közt. Időnként felbukkantak a huculok, a hegyi ruszinok, különös, festői öltözetben, tutajokon jöttek, vitték a Kárpátok nagy fáit a magyar alföldre. Aratáskor sokan jöttek le dolgozni, a mi falunkban is, másutt is. A helyi ruszinok többé-kevésbé értették, törve beszélték is a magyart. Nagyjából én is értettem a ruszint, de beszélni nem beszéltem. Nem is nagyon tartottuk számon, ki micsoda. Jó példa lehetne ez a világnak.

Surján László: A ruszin világ két szempontból fontos számomra. Azok közé tartozom, akik alig tudtak többet róluk, mint: „gens fidelissima”. Azután találkoztam meséikkel és hányatott sorsukkal. Rákóczi melletti hűségük – az első szempont – persze több mint egy szó. Visszavezet egy boldogabb korba, amikor az etnikai eltérés nem jelentett idegenkedést, s főleg nem ellenségeskedést. Ezért a leghűségesebb nemzethez elszakíthatatlan szálak kötnek bennünket. A másik dolog, ami fontossá teszi őket számunkra, az identitásuk. Magyarorosz az egyik rájuk aggatott név, ami jelzi, hogy voltaképp egy orosz népességről van szó, s ekként a pánszlávizmus kiváló alanyai lehetnének. De nem azok. Az ukránok nyelvi érdekességnek, ha tetszik, nyelvjárásnak tartják beszédjüket. Tudós emberek rámutatnak: a nyelv- és nyelvjárás-vita szaktudományos eszközökkel nem dönthető el. Elfogadom, de a politika se döntsön. A döntésre egyedül a ruszinok jogosultak. Ha művelik nyelvüket, átadják az újabb nemzedékeknek sajátos kulturális értékeiket, de legfőképp, ha megvan bennük az az akarat a ruszin mivolt önkéntes vállalására, és él bennük az egymás iránti felelősség, amit nevezhetek szolidaritásnak, de nevezhetek szeretetnek is, akkor a ruszin nemzet élni és boldogulni fog. Amit szívből kívánok nekik.

Tóth István: A ruszinok: mostohagyerekek a szláv univerzumban. Hallgatom a Balázs József A magyarok című kitűnő regényéből készült rádiójátékot. Azokról az ínséges körülményekből a második világháborús Németországba vendégmunkára érkező szatmári magyarokról szól, akik éppen ezekben a viszontagságos időben kerülnek kapcsolatba az eddig ismeretlen külső világgal s a modernizációval. A német gazda gramofonjával, a klasszikus zene rejtelmeivel – nemcsak a hegedű, hanem más hangszer is szól egyszerre a lemezről! –, a hideg tengerrel, a francia foglyokkal.
A sokáig peremvidéki helyzetben lévő Szatmárnál a magyar és a ruszin világ már haloványan érintkezik. A peremlét mibenléte persze más minőségű a termékeny síkvidéken, mint a hegyvidéken. Nagy a magyar fölény, de följebb, északabbra, Ungban, Beregben, Ugocsában és Máramarosban már a ruszinok vannak számbeli többségben. Ez egy bizonyos ponton túl azonban nem fontos. Fontosabb az, hogy az egykoron közös hazában élő két nép mai határainkon túl hogyan él, s milyen viszonyban van egymással. Múltunk azt erősítheti, hogy megfelelően. Furcsa lenne, ha nem így lenne, hiszen szabadságharcainkban közösen vettünk részt. 1703-ban és 1848–49-ben is. Közös volt a haza, és közös volt a szabadság utáni vágy is. Magyarok és ruszinok egyként akarták Bécs elnyomásának megtörését és megszüntetését. Ennek a hősi múltnak az emléke, s a Nagyságos Fejedelem elegáns főúri elismerése a „gens fidelissimának” máig tartó közös emlékünk és történelmi kincsünk. Napjainkban, az irányított magyarellenesség idején talán ezért sem sikerült komoly viszályt kirobbantani a kárpátaljai magyarok és ruszinok között.
A ruszinság ma Ukrajnában van a legnehezebb helyzetben. (A Magyarországon, Szlovákiában és Szerbiában élő ruszinok az államtól elismert és támogatott szervezeti keretek közt élnek. Szerbiában a ruszin hivatalos nyelv is.)
1945-ben durva eszközökkel megfosztották éppen tudatosulni kezdő múltjától, vallásától, nyelvétől, kultúrájától. 1944-ben a „Kárpátontúli Ukrajna Szovjet-Ukrajnához való újraegyesüléséről” szóló, Munkácson keltezett Manifesztum kimondja „az ősi ukrán földek egyesüléséről” szóló tételt. Amely inkább Sztálin ukáza. A hamis projekt, melybe a ruszinság nem fér bele, ma is él. „Tudósok” sora, nemzedékeken keresztül állítja, hogy a kárpátaljai szlávok ukránok, akik már a magyarok honfoglalása előtt itt éltek, s a kornak megfelelő államisággal rendelkeztek. Hajlandóság sincs arra, hogy tanaikat némileg revideálják, hiszen így egzisztenciák s életművek válnának szempillantás alatt szemétté. Hazugságra azonban sokáig nem lehet építkezni.
Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek közepén került a kezembe
egy Ungvárról készült, ukrán nyelvű fényképalbum. A képek szép kivitelűek, méltó módon mutatják be a valaha magyar többségű, ám mindig vegyes etnikumú ősi várost. A könyv szaga még a szovjet nyomdáé. Akinek volt a kezében valaha a Szovjetunióban megjelent könyv, tudja, miről beszélek. A szag nem kellemetlen, csak a sokat megélt ember emlékszik, hogy ilyen párája volt a Sztálin- és a Lenin-műveknek is.
Ehhez az albumhoz írt előszót a múlt század hatvanas-hetvenes éveinek
fordulóján az elnyomott és üldözött kárpátaljai magyar költőkkel korábban
rokonszenvező neves szláv pályatárs. „Ezeréves magyar elnyomás” – így indult.
Az olvasó ilyenkor bámul egy kicsit… Öngól, nagy ruszin öngól, s annyira, de annyira unalmas. Ásítani van kedve az embernek. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a Birodalom széthullásakor, ha nem is könnyen, volt alkalom az identitás megválasztására. A „ki a ruszin?” kérdés eldöntésére. Ezzel többen, főleg művészek éltek is. Még többen nem.
Elsősorban a Kárpát-medence, de az egész világ nagy vesztesége lenne,
ha ez a nép, ez a színes kultúra eltűnne, s a népek Vörös Könyvébe kerülne.

Forrás. Napút. 2019. 9. sz. (november)