AMI A PALACKBÓL MÉG KITELT

Nappal vitorlások suhannak a tavon.
Sötétedéskor, lassulóban és ott, ahol az égbolt elhajol – szinte a csillagok közé
villanylámpás hajók.
Aztán – a hold előtt már – búcsúsmenetként, őszi felhők.
És már megint magam maradtam,
ülve köpenyben, dűlve a hegyi ház falának.
Karcsúak voltak, dámaszerűek:
ünnepiek a vitorlások már pusztán haladtukkal is
(csipkeuszállyal, kígyómódra rándulóval) és – teremszerűen –
ünnepi ez az egész: – innen a hegyi kőasztal mellől —

ahogy a fák be és ki, sebbel-lobbal, az egyre tarkább köntösökben,
majd a megrakott, méltóságos szekerek; a rendre ideért
lengyel vadludak, finnországi fecskék!

Az évszakok hát elvonultak. Vonulnak valahol ma is szabály szerint.
Az emlékek afféle karavánok, mindettől szinte valóságosak,
ahogy ím hozzák hozzám, azazhogy viszik is jobbadán az árut,
rizsföldjeimről, fűszer-ültetvényeimről, —
gazdag vagyok és száműzött vagyok;
ajándékozok s koldulok, – várva, de mire is? – szigetemen!

Diákként ültem az imént, – hol is? Eső csupálta
az esti présházablakot, mely alig volt nagyobb,
mint a szöllőlevél, mel rárepült és rátapadt.
Kinéztem, kinézek újra-újra
hajókabinomból, mely vitt, visz, tőled és feléd:

Europe égalitaire, tói, ma mére adoptive

Forrás: Korunk, 1976/4. szám