Óriáscsecsemő, semmi más,
ez voltam én 89-ben,
egy hülye kölyök, nem vitás,
aki lázas volt a hidegben,
akit az apja vitt el onnan,
hogy hős ne legyen valahogy,
ki keveset élt a nyomorban,
és megutálta a nyomort.

Eltelt öt év, tíz, aztán harminc,
a kölyök hájai lebegnek,
fején egyre őszebb a hajtincs,
szívében visszerek erednek,
mégis az a régi december
érezteti, hogy fiatal volt,
és távoli golyók, hogy ember,
nem a lét arcán egy makacs folt.

Búcsút most mindegyik szereptől,
azt igazán jó volna venni,
szabadság! tündérkék szemedtől
mindig kékebb és kékebb lenni,
ott élni fiatalon, bátran
egy magaslati Temesváron,
útnak indulni királyhárman,
hol szabadságot szül a jászol,

nem küzdeni sohase mással,
csak amiről álmodtunk régen,
hogy annyi egyenálmodással
nem küzdünk mindegyik mesében,
s a forradalom, ahogy szokta,
önnön Gavroche-át fel nem falja,
csak a cinkos, az ostoba
szóródik szét a zivatarba –

hát itt vagyunk, kis gyáva hősök,
építjük még ezt a világot,
mit ránk hagytak a bús elődök,
e kedves húsevő virágot,
nincsen már semmink, csak az emlék,
és egy kis maradék reménység,
bizony rég is volt ez a nemrég,
hűlnek már lassan a kemencék.

Ha sorsom vagy, hát hagyd a sorsot,
töltsön be mindent, ami szépség,
töröld le szívemről a kormot,
ne közelítsen még a vénség,
hagyj élni, szerelmesnek lenni,
utazni magamért magamban –
hagyj olykor Temesvárra menni
egy mágikus forradalomban.