Régebben elkövettem azt a hibát, hogy egy-egy (számomra) fontos ember temetésére nem mentem el, mondván, hogy ez csak társadalmi esemény, akkor jobb, ha otthon maradok: éppen mondjuk olvasni. Nem. El kell menni, el kell temetni, imádkozni kell, vagy hallgatni: úgy, ahogy a szokás előírja. Azt kell csinálni, amit mindig. Minthogy az is történt, ami mindig.
Weöres Sándor temetése után gondoltam erre: költőt és kutyát gyászolni előnyösebb, mint más (volt) élőlényeket. Mert a költő verssorait mormolva őt mégiscsak jelenlévővé prolongáljuk, a kutyák ugyan ritkábban írnak verset, viszont be lehet szerezni egy majdnem ugyanolyat (fekete puli); haladékok. /Kardos G. György temetése napján – A szabadság nehéz mámora. DIA/