Lackner László két verse
GÖCSEJ
Amerre pupillád körbetekinthet, dombsorok
állnak ezernyi halommal. Rajtuk a Kandikó
magas íve mereng; ki az Alpok messzibe nyúló
lábaira, s el a zöld Balatonra.
A nyurga futású, búvó völgyeiben pici, ékes
házsorok úsznak, hóra meszelt vakolattal,
rózsafa, szilvafa
árnnyal. Kontyban fonott süvegükre a szél dob
néma köszöntést. Rozsdát porlik az üllő, nem
kalapálnak a régi, kisfalu-széli kovácsok;
csend susogása ha lüktet. Széles az udvar, a
dombon a vége, de átszeli még végtelen út.
Odafönn a bozótban a déli harangszó leng
galangolva, s egy éktelen kis rigó éneke szól rá.
Tarka, kövér tehenek legelésznek a távoli
zöldben lent, s körülöttük a rétben zajgó
gyermekek ülnek, lekváros kenyeret falatozva.
Amerre csak ellátsz, hosszan elárnyal az erdő,
majd a tetőre szalad ki, átszeli lombját –
árnyasan úszva – a lénia pástja. Mintha
kiáltás; hajnali les feketéllik a szélen, fürkész
őzszemek égnek ijedten a lenge csalitban.
Nézd meg e földet!
Amerre pupillád körbetekinthet dombsorok
állnak ezernyi halommal. Rajtuk a Kandikó
magas íve mereng; ki, az Alpok messzibe nyúló
lábaira, s fel a zöld Balatonra.
KRÉTARAJZ
Találkoztam
a homos sapiens-szel,
az ég tetején állt egy csillagon –
valamikor egy isten ült e fényben
bölcs áhítattal, és hallgatagon.
Most ő dacol ott, térrel és idővel,
lábai előtt energia-hegyek;
a Mindenséggel játszik eszelősen,
az elszabadult, öntelt képzelet,
dacos agyában lappangó Ítélet:
idő előtti ősi kezdetek –
elektronokká szétfröccsenő élet,
időtlen térben, holt emlékezet.
Találkoztam
egy sápadt kisgyerekkel,
a járdán ült, kezében kréta volt;
s a rajzain – egy nyíló rózsakertben –
a földön állt az ember, és dalolt.
1976.V.18.
Pusztai Péter rajza
2019. december 21. 18:48
Gratulálok a versekhez!