Silbermann rendőrségi panasztétele Az utazó csúcspontja. Ebben sűrítődik össze az a menthetetlenül ferde logika, mely a nácizmust a kezdetektől működtette.
A kihallgatás során ugyanis a panasztevő ügyfélből a rendőrségi közeg hivatali gyanakvása egy csapásra gyanúsítottat fabrikál; úgy bánnak ott Silbermannal, mintha az ő személyazonossága, faji eredete fontosabb probléma lenne a rendőrség számára, mint egy táskányi pénz és eltulajdonítóinak a kézre kerítése. A műből választott eddigi sok-sok beszédes idézet mellé hadd állítsuk oda ezt a mesterien felépített, leleplező „jegyzőkönyvet”.

Miután nagy üggyel-bajjal fölvette a panaszos személyi adatait, a rendőrfelügyelő összefoglalja a tényállást:

„ – … Azt állítja, hogy a Drezdából Berlinbe közlekedő utolsó vonaton az aktatáskája elveszett.
– Ellopták! – vágott közbe Silbermann.
– Lesz szíves nem szemtelenkedni itt! Nem vagyok süket!
– Mit fog most tenni? – tudakolta Silbermann.
– Majd meglátjuk.
– Jutalmat szeretnék kitűzni a megtalálónak, a tettes letartóztatásakor visszakapott összeg tíz százalékát.
– Először vissza kell kapnia a pénzt, másodszor igazolni kell, hogy elveszítette, harmadszor…
– Mintha nem venné komolyan a följelentésemet. Talán viccnek tartja? Igen? – vágott közbe Silbermann, és miután mindeddig hiába várt a fölszólításra, most leült az íróasztallal szemben álló székre.
A felügyelő a kéretlen leülést személye semmibevevéseként értékelte, de nem tudta, hogyan reagáljon rá.
– Lesz szíves hagyni, hogy végigmondjam – förmedt Silbermannra. – Az én véleményem itt mellékes. Maga följelentést tett, az én tisztem pedig az, hogy kivizsgáljam és továbbítsam. Lesz szíves végre megmagyarázni nekem, miért utazgat harmincezer márkával a táskájában?
– Ki mondta, hogy utazgattam?
– Legalábbis Drezdában járt.
– Talán nincs jogom Drezdába utazni?
– Erre nem kell válaszolnom! Viszont meg akarom tudni magától… – megakadt, a papírra nézett, amit az előbb kitöltött, majd hirtelen föltekintve megkérdezte:
– Külföldre akarta vinni a pénzt?
– A tolvajt akarja megkeresni, vagy a károsultat akarja gyanúsítgatni? – kérdezett vissza Silbermann, akit ez a támadás nem ért váratlanul.
– Én egyáltalán nem akarok semmit. Már megmondtam egyszer magának. Én itt nem én vagyok, hanem hivatalnok. Máskülönben lehet, hogy nagyon elcsodálkozna!
– Én itt nem én vagyok – ismételte gúnyosan Silbermann, aki nem bírta már visszafojtani a mérgét. – Hát akkor ki maga, ha nem maga? Mióta szenvednek a német hivatalnokok tudathasadásban?
A felügyelő dühösen az asztalra csapott. – Mi jut az eszébe? – ordította. – Talán azt hiszi, hogy zsidó vicceket engedhet meg magának?
Silbermann fölpattant.
– Talán tényleg zsidó vicc – kiabálta –, hogy följelentést teszek azoknál, akik minden jogomat ellopják. Az mindenesetre német valóság, hogy maga ahelyett, hogy a tolvajt keresné, szemtelenségeket enged meg magának a kárvallottal szemben. Maga… felügyelő úr… Vissza akarom kapni a pénzemet. A harmincezer márkámat… Gondoskodjon róla… Följelentést tettem… Mindjárt teszek egy másodikat is… Banditák törtek be a lakásomba, szétverték a bútoraimat, megsebesítették Findler barátomat… tessék… – Benyúlt a zsebébe, és kivett egy horogkeresztes jelvényt. – Ezt ottfelejtették a tettesek… lesz szíves jegyzőkönyvet fölvenni. Mire vár még?… Ez a második följelentés még fontosabb, sokkal, de sokkal fontosabb. írja már… ne meredjen így rám. Talán azt hiszi, hogy magam vertem szét a lakásomat? Jegyezze föl: Findler. Theo Findler… ő a tanúm, ő jelen volt… Megsebesítették… Épp ki akart fosztani… De mire vár még? Miért nem ír? Maga itt hivatalnok, az előbb jelentette ki. Magának minden polgár jogait védenie kell… betörés, birtokháborítás, felügyelő úr, ezeket követték el ellenem… Testi sértés Findler esetében… egy kiterjedt bűnbanda november 9-én nem csak nálam… nem, mindenütt… de miért nem ír? Én mondom magának, felügyelő úr, betörők… útonállók… Egyre jobban belelovalta magát. – Gyanússá tettem magam az utazásaimmal? Igen? Bűnözők elől menekültem, felügyelő úr, ne feledje, kérem. Arra ugye mindenképp jogosult egy polgár, hogy bűnözők elől elmeneküljön? Arra is jogosult, hogy pénzt vigyen magával? Vagy nem? Följelentést tehet még azért?”

Mivel az érdemi válasz elmarad a váratlan szóözönre, az olvasó egyre biztosabb lehet abban, hogy Silbermannak igaza van. És mégis fogdába dugják. Mert a látszat szerint emberünk megőrült. Hiszen habzik a szája, sőt, még a nyála is csorog! Ki látott ilyet? És teljesen magán kívül van! Kilátásba helyezik, hogy amennyiben nem hagy fel e viselkedéssel, tébolydába vágják.
Az időközben lecsillapodó Silbermannt másnap újra előveszik.

„Elővigyázatosságból a felügyelő a két rendőrt is bent tartotta a helyiségben.
– Tudja – kezdett bele száraz hangon a felügyelő anélkül, hogy föltekintett volna az aktákból –, hogy tegnap a legsúlyosabb szidalmakkal illette nemcsak a személyemet, hanem az egész tisztviselői apparátust? Azonkívül olyan rágalmakat fogalmazott meg, amelyek a német nép egészére nézve sérelmesek. – Most föltekintett. – Mit tud ehhez hozzáfűzni? – kérdezte.
Silbermann hallgatott.
– Koncentrációs táborba akar jutni? Silbermann hallgatott.
– Eljárást fognak indítani maga ellen! Silbermann hallgatott.
A felügyelő fölugrott. – Mit képzel egyáltalán? – ordította. – Kinyitná végre a száját?
– Följelentést tettem – szólalt meg Silbermann fátyolos hangon. – Harmincezer márkámat lopták el! Feldúlták a lakásomat!… Követelem, hogy induljon nyomozás az aktatáskám holléte után.
– Micsoda pimaszság – mondta a felügyelő, de némi elismerés rejlett a hangjában. – Akkor hát koncentrációs táborba küldetem! Ott majd észre fog térni, és megtanulja, hogyan kell manapság viselkednie egy zsidónak! Ne gondolja, hogy nem bírnak el magával.
– Ellenkezőleg – felelte Silbermann. – Meg vagyok győződve róla.
– Akkor mért viselkedik így?
– Elveszítettem az aktatáskámat, benne harmincezer márkával. Eljöttem ide, hogy följelentést tegyek.
– Maga pimaszkodik, és… Mégiscsak lecsukatom!
– Gondoltam – válaszolta Silbermann nyugodtan. – Már az előtt tudtam, hogy eljöttem volna ide.
– Akkor meg miért jött? – kérdezte a felügyelő kíváncsian.
– Mert nekem már teljesen mindegy, hogy mi lesz velem. Éveken át mindig megfizettem az adómat, és követelem, hogy a rendőrség is tegye a kötelességét az érdekemben.
– A rendőrség nem magáért van! – A felügyelő elgondolkodva méregette. – Nyugati front? – kérdezte azután. – Milyen hosszan?
– Mi köze annak ehhez?
A felügyelő fölnevetett. – Na menjen a francba! – mondta határozott hangon. – De nehogy még egyszer meglássam itt. Nyomás, kívül tágasabb!
– Elloptak tőlem harmincezer márkát meg egy aktatáskát.
– Szóval nem! – mondta a felügyelő. – Csak nem tudja befogni a pofáját. Meier, vezesse el ezt az embert. Az ember kegyelmet akar gyakorolni jog helyett…
– Nyomás, zsidó, gyere – mondta a rendőrbiztos, és megragadta Silbermann karját.
Az lesöpörte a kezét. – Nekem szólt? – kérdezte. – Silbermann a nevem. Kikérem magamnak…
– Hahaha – nevetett a felügyelő. – Jól megkapta, Meier! Szóval rakja ki a fickót az ajtó elé. Hagyja futni. A frontkatonaság nem múlik el nyomtalanul, még a zsidóknál se.”

Silbermann belátja: ebben a kilátástalan helyzetben tisztára megőrült. „De talán most ez a legokosabb, amit tehet. Ezekben az időkben magától is megőrül az ember. Efféle gondolatai azonban arról győzték meg végül, hogy mégis csak megőrizte az ép eszét…” Zsidó ügyvédje siet a segítségére, s kiutat javasol: szökjenek együtt külföldre. Közösen könnyebb… Silbermann nem hisz a szökésben mint megoldásban. És torkig van az örökös utazással! Végül már-már beadná a derekát, akkor meg ügyvédjével együtt letartóztatják az utcán.
Az utolsó – igen tömör – fejezetben hősünk zárkában találja magát egy másik rabbal, aki hangosan kiáltozik: nem akar zsidókkal egy cellában ülni! Hamarosan kiderül, inkább csak trükközésből hangoskodik, miközben Silbermann azt hajtogatja fennhangon, hogy engedjék szabadon, mert utazni akar. Cellatársa úgy értelmezi, hogy Silbermann ezzel akarja fölhívni magára a figyelmet, s gyakorlatiasan javasolja:
„ – Gyere, ordítsd te is: ki a zsidókkal…” Ennél mélyebbre rendszer és egyén aligha süllyedhetett…
Boschwitz menekülve utazója ezáltal óhatatlanul célba érkezett.

2019 decemberében