Egészen biztos, hogy egy filmmúzeum működik a homlok mögött. Réges-régi történetek futnak az emlékezet celluloidszalagjain: az elérhetetlen szépség meghódítása avagy a nagy szerelem (ez egy Greta Garbo-film lehetne, és érdekes, majdnem mindenki életében lepörgött). Az első (és sajnos, egyke) megszületése, a következő jelenetben már a kiságy rácsait rázza, majd az első lépések. Valójában tétova totyogás, annál nagyobb lépés az emberiségnek. Óvoda, iskola. A családban: munkahely- esetleg lakcímváltozás, az is lehet, új város következik. Társadalmi rendszerváltás, egy nem túl rövid, de nem is hosszú emberéletben immár az ötödik. S ennek az egyetlen filmnek még nincs vége, és meglehet, még van egy-két téged érdeklő nagyjelenet ebben az archívumban. Ez a szöveg előzetese annak, ami csak ezután jön, és amire jobb híján ügyet sem vetünk, mondván, hogy még nem került kellő érzelmi és történelmi távolságba tőlünk ahhoz, hogy bár elemi fokon megítélhessük, jó vagy nem jó, emberi vagy sem, erkölcsös vagy romlott. Mi még mindig két lábbal állunk a tegnapban, s csoda tudja, hogyan, ez még harminc évvel ezelőtt sem így volt. Akkor ugyanis nem hivatkoztunk minduntalan a három évtizeddel korábbi múltra, amint a második világháborúra sem 1974-ben. Most viszont, évszaktól-hónaptól függetlenül, csak az írott sajtóra figyelve szinte nincs lapszám, amiben ne lenne legalább egy, de inkább többszöri utalás 89 decemberére. Az én értelmezésemben ez azt jelenti, hogy bár az idő eltelt azóta, mindmáig egy sor olyan problémával viaskodunk, amiknek már rég meg kellett volna oldódniuk. És melyek ezek a gondok, amelyek okán szinte mindig szóba jön a rendszerváltozás? A visszamagánosítás a tulajdonjog, pontosabban a tulajdonformák minden szintjén. Az egyházi javak visszaadása. S mert a jelek szerint nem mindegy a román államnak, hogy ki kapja vissza egykoron elvett tulajdonát és mikor, a kárvallott joggal érzi ki a szándékosságot ebből a betervezett lassúságból, főleg itt, Erdélyben. A kisebbségi jogvédelem, illetve a jogok érvényesítésének rövidzárlatai is olyan terep, amit bejárva minduntalan a 89-es fordulatra, az újrakezdés naiv idealizmusára mutogat az ember. Hogy mint akkor, a románok és a magyarok… És arra is jól emlékszünk, hogy Tőkés Lászlót a forradalom atyjának titulálták a szabad tévé mindenhatóságában, ami bár egy kissé lenines utánérzés, de nem vallott szégyenére. Nem is volt ez ellen kifogása senkinek. A kérdés viszont mit sem veszít még ezek után sem időszerűségéből. Éspedig: jó az nekünk, ha mint egy filmmúzeumban üldögélve, nem vesszük észre, miféle kihívásokat tartogat számunkra a jelen? Vagy igenis tudomásul vesszük, s ez a múltidéző csupán a folyamatos jelen megérvelése, párhuzamba, netán ellentétbe állítása?
Amerikai magyar mondja, nézd, a mi szóhasználatunkban szinte ismeretlen a volt. Mi nem a tegnapban s nem a holnapban élünk, számunkra az idő egyetlen kiterjedése tudott és elfogadott valami, ami pedig a jelen. Döntsétek már el egyszer, akartok-e vagy sem amerikaiak lenni. Meglepődtem, mert ezt így még soha senki nem kérdezte tőlem. Azt mondtam neki, ha netán te telepednél át s lennél a fehérek között egy amerikai, minden hasonló kérdésed fölösleges lenne. A végén megegyeztünk: legjobb, ha ki-ki a saját bőrében marad.