A kávé nagyon elterjedt Párizsban, nagyszámú kávéház van, ahol kapható. E kávéházak némelyikében mindenféle híreket mesélnek, másutt sakkoznak. Van egy olyan is, ahol oly módon készítik a kávét, hogy szellemesebbé teszi azokat, akik elfogyasztják, legalább is azok közt, akik távoznak, senki sincs, aki azt ne hinné, hogy négyszer olyan szellemes ne lenne, mint amikor belépett.
Ám e kitűnő szellemeknél az háborít fel engem, hogy nem hazájuk javára munkálkodnak, s képességeiket gyermekes dolgokkal való szórakozásra fordítják. Például Párizsba érkeztemkor egy olyan vitába melegedve találtam őket, amely az elképzelhető legjelentéktelenebb dologról, egy régi, kétezer évvel ezelőtt élt görög költő hírnevéről folyt, akinek nem tudták sem a születési helyét,’sem a halála időpontját.
Mind a két párt megegyezett abban, hogy kitűnő költő volt, a kérdés akörül forgott, hogy több vagy kevesebb érdemet kell-e tulajdonítani neki. Mindenki le akarta tenni a garast, de a vitatkozók között egyesek szava kevesebbet nyomott, mint a másoké.
Az volt aztán a vita! Rendkívül eleven, mert mindkét részről őszinte szívvel vaskos gorombaságokat kiabáltak, maró gúnyos megjegyzéseket tettek, így egyformán elcsodálkoztam nemcsak a vita tárgyán, de a vita módján is. Azt mondtam magamban: ha valaki
olyan vakmerő volna, hogy a görög költő e védelmezői előtt meg merné támadni valamelyik tiszteletreméltó polgár hírnevét, nem fogadnák rosszul, s azt hiszem, e bús buzgalom, mely oly érzékeny a holtak hírneve tekintetében, derekasan lángra gyúlna, hogy megvédje az élők hírnevét. De bármiképp is áll a dolog, tettem hozzá, Isten őrizzen, hogy valaha is a fejemre vonjam egy költő bírálóinak ellenszenvét, akit kétezer év távolsága még a sírban sem tud megóvni ilyen engesztelhetetlen gyűlölettől. Jelenleg még csak a levegőbe puffogtatnak. De mi lesz, ha dühüket egy valódi ellenség jelenléte korbácsolja fel?
Ezek, akikről most beszámoltam, a lakosság beszélte kifejezésekkel vitatkoznak, s meg kell különböztetni őket a vitatkozók másik csoportjától, akik barbár nyelvet használnak, mely úgy látszik, bizonyos tekintetben még növeli a harcos felek őrjöngő dühét és makacsságát.
Vannak városrészek, ahol az effajta emberek úgy bukkannak fel, mint valami sűrű, fekete harci csapat, mely megkülönböztetésekkel táplálkozik, és homályos okoskodásokból és álkövetkeztetésekből él. Ez a mesterség, amely mellett éhen kellene halni, ilyen tartósnak bizonyul! Láttunk egy népet, mely országából elűzve átkelt a tengeren, hogy Franciaországban megtelepedjék, s nem hozott magával mást, hogy felkészüljön az élet nehézségére, mint a vitatkozás kétes tehetségét. Adieu.

Fordította Szabó Magda