– Te jó ég – hördült föl Bajkó, amikor meghallotta saját hangját az üres szobában. – Én magamban beszélek. Miért?
Künn a befagyott meder jegén földrész alakú sötétkék gőzölgő folt: ezen át lélegzik a folyó. Fekete tollú madarak csapnak le rá, alig érintik, máris elsuhannak párájából, annyira egykedvűen emelkednek a szél csak általuk ismert hullámain, hogy érdemes követni őket.
Bajkó egyedül áll a szoba közepén, homlokát törülgeti. Ott a folyómederben az a sötétkék folt, azon innen a lila és hamvas hókupacok, a levéltelen szilvafák kusza rácsozata, aztán a külső hideg ablaküveg, az ablakköz téli, pókhálót rezegető levegője, aztán a belső ablak, onnan kezdve pedig már benn a szobában, a padlótól a mennyezetig mindent elborítanak a kitömött madarak.
Sok év munkája, a korszerű madártömés diadala ez. Egy keskeny kéz nem fér el a tollak között, hogy megérintse a falat. Kedves és melegítő kép; ami mégis bántó, az talán az a megkülönböztetés, amelyet bárkinek éreznie kell, ha a befagyott folyómeder fölé lecsapó madarakat is keresné. Ez az aránylag könnyen hozzáférhető, erdőn, mezőn és városon egyaránt honos madár valami érthetetlen és bizonyára elfogult rangsorolás miatt távol maradt.
Ez talán a Bajkó vétke, aki a madár külleme, vélt tulajdonságai, vagy talán maga előtt be nem vallott egyéb okok miatt ezt a madarat legeslegutoljára hagyta. Majd, amikor a struccokkal is végzett. Talán a Bajkó vétke a varjúfélék kivettetése, vagy talán a feleségéé, aki hetek óta eltávozott a lakásból minden holmijával, kivéve egyetlen hajkefét, amelyet a fürdőszobában felejtett, benne pimaszul kunkorodó szürke hajszálakkal; lemondó és sértő emlékeztetőül egy okra: Bajkó reggelente irtózattal meredt a párnáján maradt szürke göndör hajszálakra.
Az asszony keze lenne a dologban? Tiltotta-e valamilyen formában a hollóktól, varjaktól és csókáktól: „Jézusom, egy holló. Elájulok.” Vagy pedig: „Amíg én élek, hollóra, kedvesem, te ne is gondolj!” Nem, ilyesmit az eltávozott asszony talán mégsem mondott.
De az is igaz, de mennyire igaz, hogy erről a madárról, amellyel a mindennapos találkozás úgyszólván elkerülhetetlen, az ex-Bajkóné egyetlen szóval sem nyilatkozott, sem így, sem úgy. Nemhogy nem dicsérte, de azt sem kérdezte, micsoda ez a fejünk fölött néha elsuhanó hollófeketeség, mi az, ami néha úgy tesz: krak-krak – holott férje világéletében madarakkal foglalkozó egyén volt.
Úgy néz ki tehát, hogy ez a sunyi hallgatás, ez a makacs tagadás, ez a bűnös mellőzés elég volt Bajkónak, hogy ne tudja meg, hogyan viselik a varjúfélék a korszerű madártömést.
Tehát íme: a befagyott folyómeder sötétkék foltja, a fölötte keringő fekete madarak és a fürdőszobában felejtett hajkefe körül dongtak Bajkó gondolatai, amikor hangosan így szólt:
– Jó lenne most egy kutya.
Ekkor – mint már tudjuk – hangosan fel is hördült:
– Te jó ég. Én magamban beszélek! Miért?
Tényleg, miért? És miért éppen kutya? Bajkó miközben egymagában állt szobája közepén, egyszerre két kérdéssel találta szemben magát. Az első az megmagyarázhatatlan tény, és a bosszantó apróságok közé tartozik. A másik?
A kutya, az mondjuk, barna, mondjuk sima szőrű, alacsony növésű, karcsú és meleg. Csak mélyen lecsüngő füle hűvös, és főleg az orra, amivel – ha kileste a ritka pillanatot – elérheti az ember lábán a zokni és a nadrág között fedetlenül maradt bőrt. Ilyenkor az ember lehajol, és álla alatt simogatja, simogatja.

Forrás: Vissza a fülsesbagolyhoz. Válogatott elbeszélések. Digitális Irodalmi Akadémia