Szervusztok, kiált ki a zöldségesboltból a fiatalember. Finom barackunk van, most nyolcvan cent kilója. Sepsiszentgyörgyről került ide, mellette egy román asszonyka árul, aki viszont Herkulesfürdőn él az esztendő nagyobbik felében. Férje a zöldségüzlet tőszomszédságában levő vendéglőben dolgozik. Sok a magyar meg a román vendégmunkás a görög tengerparton, ha szlovákul, szerbül, lengyelül, horvátul értenék, egészen biztos megállapíthatnám, sokan vannak ők is.
Paralián a nem nagy pénzű, tehát a mi Európánkból érkező tömeg vakációzik. Előszezonban valami százötven euróba kerül az út oda-vissza meg a hét éjszakai szállás az apartmanban, ennél még a román tengerpart sem olcsóbb, ráadásul így vagy úgy, de a vendéglőtől a sörbódéig mindenütt átverik az embert, hacsak nem kattogtatja magát minduntalan. Mint egy számítógép. A görögöknél számolatlanul teszem el a pénzt, mert tudom, egyetlen cent sem hiányzik a visszajáróból. Nem rossz ez a vakáció, ki-ki főz magának, a családnak, a zöldség, gyümölcs olcsó, a húst hűtőládában hoztuk otthonról, a nap süt, a víz jó langyos, a hangulat jó, több nem is kell. Eléggé meglepődtem, amikor megsejtettem, valójában igen sok honfitársam dolgozik Görögországban. A tévé, általában pedig a média rendszerint Spanyol- meg Olaszországot mondja célhelyként a munkakeresésben. Ami eléggé logikus, mert a román (illetve a románul mondhatni kötelezően tudó) erdélyi magyar néhány hét avagy hónap teltén egész otthonosan használja a spanyol vagy olasz nyelvet. De a görög… Amióta Friedrich Dürrenmatt kisregényét – Görög férfi görög nőt keres – olvastam, (helyesen vagy totál tévesen, most ne részletezzük), endogám népnek mondom őket. Úgy összezárnak, hogy képtelenség bejutni társadalmukba. Ilyen lehet szerződésük a nagyvilággal: korrektek vagyunk, némi pénz ellenében tengerpartunkon vakációzhattok, elhordozunk benneteket Athénba, Szkiathosz szigetére, szerzetesek kolostoraiba, ennyi. Hogy milyenek vagyunk valójában, legfönnebb sejthetitek, mert mi se ingyen, se pénzért nem végzünk élveboncolást a publikum előtt, nem láthatjátok igazi arcunk, nem hallhatjátok igazi hangunk. Meglehet, én dramatizálom el ennyire, egy barátom, akinek görög barátai vannak, egészen mást mond róluk, szívesen tesznek jót, közlékenyek, egyszóval jó haverok. A román meg magyar (és más) munkavállalók tömeges megjelenése a görög tengerparton azt jelzi, hogy kilábaltak a válságból. Ha tavaly a rossz angolt beszélő görög pincér volt a behívóember a vendéglő előtt, akkor most a magyar meg a román alkalmazott invitál befelé. S magyar asszonyság árulja az úszómatracot, magyar meg román szállodai intéző visz el szálláshelyünkre. A herkulesfürdői fiatalasszony már otthon van, elmondása szerint hetedik éve hogy tavasztól őszig ott van, a zöldségbolt és a vendéglő, ahol férje dolgozik, a placcuk. A tulajdonos számít rájuk! Ő ezer eurót kap tisztán havonta, amit nyáron szereznek, bőven elég az otthoni hónapokra, lejes állásuk Romániában nem lenne oly jó, mint ez itt. Beszélgettem egy mindenesbolt eladójával is, aki azt mondta, jobb szereti Görögországban, mint otthon, Magyarországon, mert ott (s bizonytalan irányba mutatott), csak ülnek elfásultan a villamoson, néha beszélnek maguk elé, mint ki nagyon belefáradt ebbe az egészbe. Kelet-európai tünet, akár van, akár nincs villamos a városban, így próbálom általánosítani a helyzetet. Mi az, ami leginkább tetszik magának a görögöknél? Az életfilozófiájuk, kevésbé hangzatosan az életkedvük. Egyik napról a másikra élnek (értsd: nem gondolnak a holnapra), hangulatos emberek.
Valóban csak ez hiányzik a mi életünkből?