December az ajándékok hónapja. És a disznóvágásé. Mikor hogy. És mikor hol, mi.
Nálam a december a könyvtár lebontásának és újra építésének átkos időszaka. Szerencsére, csak az otthoni könyvállományt érinti, de a végén már dagadt bokákkal ébredek a sok létrára mászástól és létrán ágálástól. Sorra fedezem föl, hogy ez a kötet is megvan, meg amaz se tűnt el, békésen meghúzzák magukat a rájuk gyülemlett porban.
Na, de mi ez a vékony füzet?

Vastag betűkkel írja rajta, hogy Ég az erdő, megjelent a symposion füzetek sorozatban, ezzel indultak a délvidéki új symposion folyóirat legendás füzetei 1968-ban Újvidéken (van, aki e neveket nem ismeri?), s a könyv végéről Jung Károly néz velem farkasszemet, ő a boldog szerző, a füzetben gépírt levele lapul, abból kiderül, hogy ő akkortájt az új symposion titkára volt, mellesleg egyetemi hallgató is, az újvidéki egyetem diákja.
Az 1944-ben született költő akkorra már egy sor lapban közölt, s vele indított könyvsorozatot lapja, méghozzá 1968-ban, Bányai János szerkesztésében.

A füzetben két költemény található, középen a szerző látványos és beszédes kollázsával (általa ismerkedtem a műfajjal), az első poéma címe Fogadás biedermeier székekben, avagy egyszerű vers az engem körülvevő emberekről, a második homlokán a felirat-koszorú: Jelentés a Hungáriában tett legújabb családi expedíciónkról – ohó, ez egy anyaországi utazás élményén nevelkedett poéma, lássuk csak közelebbről… Azt állítja a szerzőről ma, 2019. december 23-án a Wikipédia, hogy „magyar költő, kritikus, műfordító, néprajzkutató, egyetemi tanár”; no Karesz, lássuk, hogyan is történt minden, amikor még szanaszét voltunk, ráadásul fiatalok és tapasztalatlanok, azóta egész sereg díj írható a neved mellé, és igen, ez az első megjelent „könyved”, Karesz, az égő erdő, mikor még égett a talpunk alatt az élet is (amely ma már hűlőfélben), és örvendek, hogy szülőfalud, Gombos nagy emberként emlékezik meg honlapján Rólad, én is úgy emlékszem Rád, mikor később személyesen is találkoztunk Újvidéken, hogy szavát tartó derék emberrel parolázok, meg is pecsételtük az ismeretséget, koccintottunk az égő erdő emlékére, s most örömmel idézem fel ezt a távoli könyves ajándékot, amikor a műveink beszéltek mihelyettünk, hiszen köröskörül lángolt az erdő…

Cseke Gábor