Olimpia idején a nemzet a világ legtermészetesebb képződményének tetszik. Pedig hát a nemzet képzelet dolga (…), és ki ezt képzel, ki amazt, ki így, ki úgy.
A minap egy fiatal emberrel néztem együtt a magyar–olaszt, már rég drukkoltam ennyire elszántan, elkapott a gépszíj, kiabáltam, acsarogtam, ujjongtam, rendben, ahogy kell. Drága magyar fiaim.
És akkor egyszer csak észrevettem, lassan észre kellett vennem, hogy az ifjú ember, Észak-fok, titok, idegenség… hogy ő… a másik oldalon áll. Nem hittem a szememnek.
– Hát te… te az olaszok… az olaszoknaknek… – Ki se bírtam mondani.
– Ühüm – hangzott az analitikus válasz.
– De hát ez hogyan lehetséges? – meredtem rémülten az idegenszívű gyerekre. Az erre értelemszerűen nem válaszolt. – Hát magyar vagy te? – nyögtem ki a csurkai (stb.) kérdést.
– Ez most hogy jön ide? Egyébiránt persze.
De akkor hogyan képes a magyarok ellen drukkolni? Úgy, hogy az olaszok jobbak, szebb focit játszanak, az nem is foci, amit a magyarok csinálnak, ő nem is érti, mit beszélek, és éppen én, akinek állítólag olyan fontos a foci, a játék. Egyszerűen igazságtalan volna, a játék méltóságának a megcsúfo…
– Fütyülök az igazságra és a méltóságra! Nem a jobbiknak kell győzni, hanem nekünk!
– Vajon? – Szokásommal ellentétben most nem lágyultam el finom nyelvi megoldásaitól. – És ki az a nekünk, akinek nyernie kell?
– Nekünk magyaroknak! /Oliguria és olívaolaj – A szabadság nehéz mámora. DIA/