Ki lőtt ránk? Kire lőttünk? Íme, két kérdés, amire harminc év távlatából sem kaptam választ. Úgy adta a sors, hogy 1989. december végének eseményeit sorkatonaként értem meg. Mint sok más sorkatonát, minket is kivezényeltek védeni… nem tudom mit. Bizonyára a repülőteret Nagyszebenben, ugyanis annak a szélén, egy kis barakkban kellett meghúznunk magunkat – mikor éppen nem voltunk a lövészárokban, nem teljesítettünk őrszolgálatot.
Tél volt, tehát a hideggel küszködtünk. Tegyem hozzá: könnyűszerrel, mert – a légierőnél szolgálván – a pilóták sarkiréce-tollal bélelt kezeslábast adtak ránk, hogy ne fázzunk. Gondoskodásuk sokat jelentett.
Emellett meg kellett küzdeni a legalapvetőbb tisztálkodási feltételek hiányával: fehérneműt – ami kék volt – csak két hét után tudtunk cserélni, enyhén szólva már lerohadt rólunk, s ugyanennyi idő telt el két zuhanyozás között is.
A legnehezebben azonban a bizonytalansággal tudtunk megküzdeni: senki nem tudta pontosan, mi történik – azaz bizonyára tudták néhányan „ott fenn”, de le vajmi kevés információ jutott. Tartok tőle, hogy a fejetlenség meg a diverzió ötvözete eredményezte a katonai és polgári áldozatok magas számát a december 22-ét követő napokban. Mi is több napon – jobban mondva éjszakán – át lőttünk a szemközti gyárépületekre, viszonozva az onnan érkező lövéseket. Nappal tisztek mentek át felderíteni, honnan érkezhettek a lövések, meg hogy van-e valami nyoma a lövöldözésnek? Maradt-e ott áldozat? Netán golyóhüvely? Többnyire semmit nem találtak – állítólag –, s akkor terjedt el a hír, hogy diverziókeltés céljából valamilyen kütyü adta ki a hang- és fényjelzéseket, azt a látszatot keltve, mintha lőne valaki. Kérdés, hogy akkor Jancsi barátomnak hogyan fúrta át az acélsisakját egy golyó?
A bizonytalanság harminc éve tart. Ezt igazolja az a tegnapi sajtóhír is, miszerint „Az igazság kiderítését és a bűnösök felelősségre vonását sürgette Klaus Johannis államfő a kommunista diktatúrát megdöntő, több mint 1100 áldozatot követelő 1989. decemberi forradalom ügyében, a parlament hétfői emlékülésén mondott beszédében”. Az elnök azt is mondta, hogy az állam „megengedhetetlenül sokáig adós maradt az igazság kiderítésével”, illetve azt, hogy „ennek az adósságnak a törlesztése most a román igazságszolgáltatás próbaköve”.
Ugye, három évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy megkezdődjön a legfelsőbb bíróságon az 1989-es forradalom pere amelyben, – s ismét a sajtót idézem – „az ügyészek 862 ember halálát és 2150 ember sebesülését okozó katonai diverzió megszervezéséért állították bíróság elé Ion Iliescu volt államfőt, a hatalmat 1989. december 22-én magához ragadó Nemzeti Megmentési Front volt vezetőjét és két másik vádlottat”.
Hogy mégis valami elmozdulhat a jóvátétel irányába, jelzi az a tény, hogy a parlament a 89-es forradalomnak szentelt ünnepi ülését nem a bukaresti események időpontjához, december 22-hez igazította, hanem a temesvári eseményekéhez: december 16-án tartották meg a díszülést.
Közben azonban azt is olvasom, hogy Tőkés Lászlót – akinek a rendszerváltás folyamatában szerzett elévülhetetlen érdemeit egyre többen elismerik – újfent idegen hatalmak ügynökének mondják temesvári szerepvállalása okán.
Kérdés tehát, hogy forradalom volt-e 1989 decemberében? A népakarat érvényesült-e, avagy a hazai netán külföldi szolgálatok játékszere voltunk?
Tény, hogy akkor megéltük azt, mit jelent félelem nélkül élni, s azt a ritka pillanatot is megélhettük, hogy más is büszke legyen a mi magyarságunkra. Ezért is megérte részese lenni azoknak a bizonytalansággal telített pillanatoknak.
De a kérdés továbbra is marad: Ki lőtt ránk? Kire lőttünk?

Forrás: Bukaresti Rádió magyar nyelvű adása, Vélemény rovat, 2019. december 17.