Egek mosolygása, édes kicsi Jézus, akinek annyi rosszat jelentettek az idén a földről, hogy most gondban vagy, van-e még itt neked keresnivalód, drága kicsi Jézus, szabad-e havas fejjel és hamus szívvel elébed borulni és kis inged szélét megcsókolva igazat mondani neked?
Édes kicsi Jézus, minek tagadjuk, szomorú, süket és sötét ez a földkerekség, amiről neked őrállóid és hírmondóid talán olyan jelentést tettek, hogy már nincs is meg, mint szétrongyolt labda hever a mindenség udvarában, a söprűre és lapátra került csillagok szemétdombján. Csakugyan nem az a hely már ez, ahol valamikor a hóban is rózsák fakadtak, ha kis lábad elsuhant fölötte. Nem Betlehem a legelgető bárányokkal, szelíd róna, ahonnan rőzsecsillagok nevetnek fel az égi pásztortüzekre, hanem komor vadon, ahol az égből ledobott sátán táborozik parazsas szemű seregével. Rongyos istálló hiszen találtatik még a földi téreken, de hol vannak a pásztorok, akik tiszta szívvel ereszkedjenek térdre a jászol előtt, ahol az egek világossága mosolyog. Hol vannak a királyok, akik koronájukat a maguk jószántából levegyék a fejükről és az öledbe tegyék játékszernek, és hol a vének és az írástudók, akik álmélkodva vallják, hogy bolondság minden ő bölcsességük, és csak az az üdvözítő bölcseség, amit a te tanulatlan csöpp szád gügyög; szeretet, irgalom, békesség, mit akartok még egyebet?
Édes kicsi Jézus, ez mind így igaz. Az evangéliumból már csak Heródes poroszlói vannak meg, és nincs a világon az az Egyiptom, ahová tőreik utánad ne nyúlnának. Tőled, aki előtt leborulnak az egek minden erősségei, a fölparcellázott földkerekségen mindenütt útlevelet kérnek, és mint csempészett árut kobozzák el tőled a szeretetet, mert tilos beviteli cikk az ma mindenütt, ahol emberek élnek. Azt se merem ígérni, hogy ha magadban csetlesz-botlasz köztünk, tévedt kicsi gyermekül, lesz, aki a karjára vesz, aki megetet, betakar, aki fagyos lábacskádat leheletével fölmelengeti —, lehet, hogy csak kis inged, a varrás nélkül való vászon sikkad le rólad kézen-közön. Téli zimankóban, utcák locs-pocsában, ha tévelyegsz, ijedt rebegésed elvész a zajban. A szívekbe hiába kukucskálsz meleg fészek után: az egyikben nyitott torkú kincsesládát fogsz látni; a másikban szerelmi jelvények képét ringatja a vágy; ebben egy darab szénét, amabban egy cipóét, egy meleg ruháét; sokban a saját koporsójáét, amelyikben szeretne már elbújni az élet elől; csak olyan szívet nem találnál, amelyikből a te gödrös, rózsás, nevető orcád integetne ki:
— Nem tudok és nem akarok mást, csak szeretni.
…Édes kicsi Jézus, ki merné azt mondani, hogy megérdemel téged ez a mi világunk, és öröm lesz neked miközöttünk járni-kelni? De azért mégis, mégis nyittasd ki angyalpajtásaiddal az egek aranykapuját, hintesd be gyöngymorzsával a tejutat, és tipegj le rajta most is az emberek közé. Nem miértünk, öregekért, korhadó fákért, akikre hiába harmatoznak az égi magasok, az emberiség boldogsága a mi hasadozott kérgünkön már nem fog kivirágozni. Mi szét fogunk repedezni és porrá morzsolódni a nagy viharokban, amelyek mindaddig fogják nyögetni és csikorgatni az embererdőt, míg humuszából föl nem sarjad az új. Őértük, az újakért, a ma gyerekeiért, a holnap embereiért, a bánaterdő reménysarjaiért szállj le az idén is a földre, megsimogatni őket és a magad lelkét beléjük lelkezni, édes kicsi Jézus!

Színházi Élet, 1933/52