– Volt olyan bútordarab is, uram, amelyik háromszáz kilót nyomott. Azt megemelni, taszigálni, felrakódni, uram, hát bizony nem könnyű munka.
– S mióta csinálja?
– Hát bizony én már tizenkét esztendeje.
– Miért lesz valakiből rakodómunkás? Valami mást nem választhatott volna?
– Hát én falusi ember vagyok, szakmám nem volt, én mindig a gazdasággal foglalkoztam, de a Libertatea gyárban volt valami ismerősöm, így aztán oda felvettek annak idején, szakképzetlen munkásnak, segédmunkásnak. Rakodónak.
– Addig nem dolgozott városon?
– Nem. Az volt az első munkahelyem.
– Nem volt nehéz a beilleszkedés?
– A munka volt nehéz. Én a dologtól soha nem féltem, megszoktam otthon gyerekkoromtól fogva, de az első pár napban nehezen boldogultam a bútorgyárban. Nem tudtam kezelni a liftet, nem tudtam, hogyan kell megfogni a bútort, mert minden darabnak megvan a maga legjobb fogási módja, az volt legrettenetesebb, hogy nagyon kellett ügyelni, amikor vittük, mert aki leütötte a sarkat, annak 50 lejt kellett fizetnie.
– Valami szakmát nem tanulhatott volna?
– Hát lehet, hogy azért még kitanulhattam volna valamit, de akkor meg az otthoni gazdasággal nem jutottam volna semmire. Ha szakmunkás vagy, akkor csak benn kell ülni minden nap nyolc órát a városban, úgy meg nem lehet állatot tartani, mezőre járni. Itt most 12 órás váltásban dolgozunk, de otthon így több időt tölthetünk egyhuzamban.
– Lehet-e szeretni ezt a munkát?
– Mi nem azért jöttünk ide, hogy szeressük, hanem hogy pénzt keressünk. Mi csak azt nem szeretjük, ha nincs munka. Igyekszünk a klienseket tisztességesen kiszolgálni, körbevisszük őket a raktárban, megmutatjuk nekik tisztességesen, hogy mi van, előhozzuk, kihurcoljuk azt, ami érdekli, megmondjuk nekik, hogy né, ez van, uram vagy elvtársam, attól függ ki az illető.
– A kis tolókocsin kívül mijük van még a rakodáshoz?
– A két kezünk. Azzal vagyunk a legjobban megszokva. No meg a kötél. – S mennyit emelgetnek, úgy átlagban, naponta?
– Hát olyan hat autónyit. Ha szekrény érkezik, akkor ez azt jelenti, hogy 100—120 szekrény. Egy szekrény 200 kiló. Szóval naponta a tíz tonnányit igen-igen megemeljük. S ez elől egyikünk sem menekülhet. Mert megfoghatod te először a széket – de másodszor már a szekrényhez kell odaállni. Ez itt becsületbeli dolog. Hiszen hatan-nyolcan vagyunk összesen. A reggeli órákban még jó. Hiszen amíg nem nyit a pavilon, addig csak úgy rendezgetünk, csak úgy törülgetjük a port.
– Nap mint nap itt élnek az új bútorok között. Van-e olyan köztük, amelyik jobban tetszik maguknak, mint a többi?
– Hát az a tizenhárom ezer lejes, meg a tizenhét ezer lejes. Az, amit vesz a nép.
– De van itt olyan harminc-negyven ezer lejes is…
– Nekünk az is tetszene. Csak nincs rá pénz…
– De ha csak úgy a formáját, tervezését néznék, nem a pénzt?
– Hát nekünk itt a könnyű bútor a legszebb bútor, az bizonyos.
– Hogyan élnek a rakodó- munkások?
– Ez nem olyan munka, hogy másképp kéne éljünk, mint a többi ember. Ezt mindenki tudná csinálni. Úgy élünk, mint mások. Vannak gyermekeink, nekem kettő, egyik a Flacaraban dolgozik, a másik az Unireában, a többieknek is vannak gyermekeik, kettő vagy három, olyan is van, akinek kilenc, az övéké is dolgozik valahol, vagy itt, vagy ott, aztán ígv vannak ők is.
– S ha azt kérdezem, melyik volt élete legszebb napja?
– Így most pontosan nem is tudom, hogy mire gondol, mert amikor a városi embernek eljön a legszebb napja s indul szabadságra, hát én akkor éppen megyek haza a faluba s látok neki a nyári munkának. Úgyhogy nekem az élet legszebb napja nem a legszebb nap, azért is mondtam, hogy nem tudom pontosan, mire gondoljak… Esetleg mikor lehull a hó… mindenhol csend van s jönnek a téli ünnepek…

(Tarciu Ioan, a kolozsvár-napocai Aurel Vlaicu-úti Bútorpavilon rakodómunkása)

A szerzőnek Románia, nyolcvanas évek – A MUNKA VILÁGA c. interjú-sorozatából