Télelő. A szerző fotója

Megfürdettelek, a kis pocakod tele van, énekeltem is neked, mégsem alszol. Vajon anyád mit tesz ilyenkor veled? Ja, tudom már, mesét mondok neked, az anyukádnál is mindig bevált ez, amikor olyan pici volt, mint te. Valamikor réges-régen – mikor a nagyinak is megvolt még mind a harminckét foga – élt egy hatalmas úr. Jó, ő nem szerette, ha úrnak szólították, de ez most nem lényeges. Ennek a bácsinak akkora hatalma volt, hogy egyetlen szavára az egész ország haptákba vágta magát és díszlépésben masírozott. A földek háromszor annyi termést hoztak, mint ma, a bányák éjjel-nappal ontották a szenet s az emberek nem voltak olyan kórosan elhízottak, mint a mostaniak… Jó tudnod, kicsim, hogy ez a bácsi miattatok dörgött és villámlott az akkori időkben, ami neked már a múlt, ő pedig Jövőnek nevezett titeket, akiknek csak mostanában kezdett világra nyílni a szemük. Szóval, folyton azt ígérte, hogy égig érő birodalmat épít nektek s azt megtölti minden széppen és jóval, ti pedig boldogan élhettek majd benne, amíg meg nem haltok. Az ám, csakhogy ez a hatalmas úr, aki nem szerette, ha urazzák, egy napon eltűnt. Nem részletezem, hová és miért, mert ez a mai napig hatalmas ködfelhő még az én ősz fejemben is, a lényeg, hogy a mesebeli országból semmi sem lett, s ti, akiket az a bácsi Jövőnek nevezett, itt maradtatok égre vetett szemekkel, mintha annak a csodaországnak a felső határait vizslatnátok.
…Itt tulajdonképpen vége is van a mesémnek, mert ha megszakadok sem tudom, mivel lehetne folytatni egy ilyen abszurd kitalációt. Te pedig még mindig csak bámulsz, tágra nyílt szemekkel, s eszed ágában sincs elaludni. Persze, most folytathatnám azzal az ósdi, télapós mesével (egyesek szárnyakat ragasztottak a hátára s Angyalkának nevezik), akinek tulajdonképpen karácsony éjjel kellett volna hozzád is megérkeznie a díszes fenyőjével meg a rénfogatos szánjával, de mutass nekem egy mostani, hozzád hasonló pemperszes klapecet, aki még hisz az ilyen mesékben!