– Most éppen hová utazik?
– Nem én utazom. Az unokaöcsémék készülnek a tengerpartra. Azért voltam a jegyirodában. Képzelje, a tengerpartra menő vonatokon nincsen hálókocsi, illetve nincs couchette se. Azt mondják, hogy luxus.
– S Ön most nem is készül sehova?
– Nem. Én most a török miniszterelnököt várom, ugyanis arról van szó, arra kértek a törökök, hogy indítsak ott egy futballiskolát. Ezt tulajdonképpen nem a török állam, hanem pénzemberek finanszíroznák, én adnám a nevemet, mint a kurzus vezetője.
– Hogy értsem ezt a futballiskolát?
– Ugyanúgy, mint ahogy a többi működik Európában. Ezt Franciaországban kezdtük el ezelőtt vagy öt évvel, de működik Németországban is. Az ötletet én dobtam be annak idején. A lényege az, hogy amilyen értelemben működnek az egyéb profilú iskolák, ugyanilyen értelemben működjenek futball-profilú iskolák is, ahol az alaptárgy a futball, de emellett az itt tanuló gyerekek köznapi oktatásban is részesülnek: tanulják az anyanyelvüket, egy idegen nyelvet és egy szakmát is. Az iskola elvégzése után diplomát kapnak, elhelyezkedhetnek, vagy líceumban folytathatják a tanulmányaikat.
– Engedje meg – de hát miért olyan nagy dolog ez?
– Ehhez pénz kell, uram! Ki finanszírozza? Miért finanszírozza? Hol éri ez meg neki? Idő kellett, amíg belátták a nagy nyugati klubok, hogy jobban járnak, ha játékosok vásárlása helyett azt a pénzt saját futballiskola létrehozására fordítják. Általában tizenöt-harminc gyermek van egy-egy ilyen iskolában, bentlakásos rendszerrel működik, s ide most már a szülök is szívesen engedik a gyermeket, mert a klubok komoly tanárokat szerződtetnek, és szakképesítés is kerül a gyermek kezébe. Teljes értékű emberként kerül ki a gyerek ebből az iskolából, nem csupán kitűnő, vagy átlag futballistaként.
– No persze, a játékosvásárlás azért csak folyik?
– De már nem úgy, mint régen! Nagy játékosokat persze ma is vesznek klubok, de a közepeseket már nem veszik. Azt már ki tudják termelni a saját futballiskolájukban.
– Nálunk működik ilyen futballiskola?
– Hát bizonyos értelemben a Luceafarul csapatát lehet ilyennek tekinteni. Ezt a Román Labdarúgó Szövetség patronálja. Innen került ki annak idején Rednic is és Klein is. A helyzet, az, hogy 17 és 20 év között mindig vannak tehetségesek. A problematikus az, hogy utána aztán hirtelen eltűnnek. Nem veszik komolyan a munkát. Vagy megszédítette őket a pénz, meg a siker. S aztán lesz belőlük egy foglalkozás nélküli futballista. Egy esetleg lelkileg is meghasonlott ember.
– Emberi és társadalmi értelemben ezért lenne hát az iskolának nagy szerepe.
– Természetesen. Általában az oktatásnak és a tanulásnak. Mára már megváltozott a sztársportoló képe a világban. A sport a társadalmi érdeklődés előterébe került. Egy sportoló ma már nem engedheti meg magának, hogy bunkó legyen. A bunkósportolók kora lejárt. Nézze csak meg, a nagy futballsztárok ma mennyire szerények. Ez dominál, nem a fenegyerekség.
– Vagyis az, amelyik inkább megfelel a konvencióknak.
– Igen, persze, itt egyéb összetevők is közrejátszanak már. Egy futballsztár manapság a társadalmi élet olyan köreibe emelkedik, ahova különben soha nem juthatott volna. Világlapok munkatársaival, miniszterekkel, pénzemberekkel kerülhet kapcsolatba. Na mármost ezeket a társadalmi kapcsolatokat, amennyiben ő egy pökhendi fenegyerek volt, később soha nem fogja tudni kamatoztatni. Noha akkor, amikor már nem sztár, pont ezekre a kapcsolatokra lesz esetleg szüksége, hogy megálljon a talpán. Hogy ne süllyedjen el. Mert később azoktól az emberektől függ a mindennapi élete. Hogy nyithat-e egy üzletet, vagy megvásárolhat-e egy telket. Hogy a futballal szerzett pénzen tudja-e biztosítani későbbi egzisztenciáját. Ehhez egy kulturált, jó modorú személyiségnek kell lennie. Nézze, manapság már nem ritka, hogy a repülőn utazgató futballisták ölében két-három könyv is ott hever. Ami régebben elképzelhetetlen volt. Ma már ők is komolyan veszik, hogy megfeleljenek a társadalmi konvencióknak.
– Nálunk általában edzők lesznek a jó sportolókból.
– Vagy elvégeznek valamilyen főiskolát az emberek. Nyugaton ez nem divat. Ott egy élsportoló nem megy főiskolára, egyetemre. Nálunk ha nem a Testnevelési Főiskolára, akkor általában közgazdasági vagy jogi egyetemre jelentkeznek az élsportolók, később ez biztosítja a kenyerüket. – Miért épp a jogi, vagy közgazdasági szakra jelentkeznek általában? Van ennek valami objektív magyarázata?
– Ezen a két szakon lényegében nincs gyakorlati munka. Ezeket lényegében meg lehet tanulni csak úgy a könyvekből, nem kell gyakorlati órákra is járni.
– Legutóbb Argentínában járt. Milyen megbízatással?
– Perui, venezuelai, chilei edzőknek tartottam egy hetes előadássorozatot a támadó játékról.
– Elnézést, hogy így kérdem: ön tényleg olyan jó edző, hogy oktathatja a dél-amerikai futball szakembereit?
– Nézze, én egyike vagyok azon tíz FIFA edzőnek, akik bárhol a világon megbízatást láthatnak el és nemzetközi szaktekintélyként számítanak. Ebben a minőségemben hívtak meg Argentínába. Annak idején különben, amikor az Ajaxnál edzősködtem, egy nagy győzelem után azt kérdezte tőlem a sajtókonferencián az egyik újságíró, hogy ha veszünk száz edzőt, akkor azok között én hova helyezem magam? Én akkor azt válaszoltam, hogy itt az én véleményem nem mérvadó, akik sokat kaptak tőlem, azok az elejére helyeznek, akik keveset, azok a végére. A probléma az, hogy benne legyél az első százban. Nyári Mátyás könnyen lehet az ember.
– Egy teljesen laikus kérdés: van-e valami alapvető különbség a dél-amerikai futball és az errefelé meghonosodott között?
– A hozzáállásban van az alapvető különbség. Van erre egy vicc is. Mifelénk a szülő rászól a gyerekre: „Mi az, fiam, te focizol? – Azonnal menj tanulni!“ Dél-Amerikában meg azt mondják: „Mi az, fiam, te tanulsz? – Azonnal menj focizni!”

(Kovács István, a Román Labdarúgó-szövetség külkapcsolatokkal megbízott alelnöke)

A szerzőnek Románia, nyolcvanas évek – A MUNKA VILÁGA c. interjú-sorozatából