Édesapám ilyenkor, szent karácsony
táján, valahogy így faragná a beszédét:

Látom jászolban Őt mint újszülött
gyermeket anyja szerető karjaiban,
mintha sosem nőtt volna fel;

fakeresztre feszítve…
átszegzett kezei,
lábai porlepte lemezbe
merevítve, mintha a Golgotán
megállt volna az idő…s látom Őt
nyuszik, festett tojások
fölött lebegni mint bárány-
felhőt tavaszi napsütésben…

Elromlott óra az emlékezet.
Kétezer éves lapján, mint
nagyvárosok elhagyott falain

a graffitik, gyűlnek a jászlak,
nyuszik, tojások, fakeresztek,
üres sírok képei, mutatója
nincs, naptári számok helyettesítik…

Édesapámat mégis hogy félrevezették!
Belső óráját hozzájuk igazította,
s azt hitte, kétezerben visszajön,
és Ő lesz az időt fölrázó Óramutató…