Végre elmentek. Úgy feszül a mellem…
Látom, hogy neked is mozog a kis szád.
Most még csöpp test vagy, most még nem a szellem,
Most még nézhetek én is babaként rád.

Most még rám tapad icipici ajkad,
Engem kortyolsz, nem keserű pohárból,
Fejecskéden sok selymes pihe sarjad,
Nincs megsebezve töviskoronától.

Még van néhány órám, hogy elmeséljem,
Milyen anyád lennék, hogyha lehetnék,
Mit terveznék e csillagfényes éjben,
És ha lehetne úgy, hogyan szeretnék…

Párnás tenyérkéd, mely nincs általverve
Még szöggel, izzad a lázas evésben,
ujjam szorítja a másik kezecske,
ezt megjegyzem: MOSt enyém vagy egészen.

Most még nézem, arcodban láthatom-
E magamat, ahogyan régen hittem,
Bár jól tudom, hogy vonásaidon
Nem én ragyogok át, hanem az isten –

Most még panaszkosz, legörbülő szájjal
Sírsz, és én még meg tudlak vigasztalni,
De holnap már indulunk hegyen által,
És nem védhetlek meg, ha meg kell halni.

Most még belerejtelek a ruhámba,
És beleszuszogsz annak melegébe,
Még gyöngéd szavak torlódnak a számra,
És nem akarom tudni azt, hogy vége.

Hogy enyém addig voltál, míg ölemnek
Homályos vadvizében ott kerengtél,
De akármilyen szorosan ölellek,
Mégis a mások örömére lettél.

Nézem lecsukódó szemeidet,
Holnap már az emberiséget látod,
Én kicsi fiam, maradj még picit,
Mielőtt megváltanád a világot.

Tej csordul szájadon, és mosolyogva
Nyújtózol. Nézlek. És sose felejtlek.
Egyiptomban meg Názáretbe jutva,
Magammal viszem e tűnő kegyelmet.

Jaj, sírok is már. Emberből vagyok
Hiányozni fogsz, édes kisfiam.
Kinyitod a szemed. És rám ragyog.
Derűsen kérdi szó nélkül: „Mi van?

Ne csüggedj, ha a reggel mégis eljő.
És nem tudsz már felőlem dönteni.
Az emberek közt te voltál az első,
Kinek felszáradtak a könnyei.”

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ