Máriás József: Visszatekintés 75 év magasából

„…nem töltöttem haszontalanul az időmet, szüntelenül gondoltam szülőhazámra és megkezdtem hálám lerovását, mellyel tartozom neki.”
Apáczai Csere János

A 75 életév kegyelmi ajándék. Különösen alkalmas arra, hogy visszatekintsünk a megtett útra, számot adjunk arról, miként sáfárkodtunk a tálentumokkal – tehetségünkkel, képességeinkkel, lehetőségeinkkel –, hogy Apáczai Csere Jánossal mi is elmondhassuk: nem töltöttük haszontalanul időnket. Különösen érvényes ez olyan személyiségek esetében, akik egy másik nagy erdélyi előd – Aranka György – kijelölte feladatot, „az esméret útjainak közönségessé tételé”-t, sok évtizedes szolgálata alatt, nagy elődök példájából indíttatva, hivatássá magasztosította.
Cseke Péterre gondolunk, aki újságíróként, folyóirat-szerkesztőként, szociográfusként, katedra alapító egyetemi tanárként, az erdélyi művelődés tudós és kitartó kutatójaként egyaránt kiváló munkát végzett. A legújabb kötetében(*) olvasható válogatott és újabb tanulmányait a számbavétel jeleként olvashatjuk, melyek – cseppben a tenger – évtizedek kutató és alkotó munkájának legjavát gyűjtik egybe, annak sarokpontjait elénk rajzolva engednek betekintést abba a spirituális világba – az erdélyi magyarság szellemi életébe –, melyben Cseke Péter oly otthonosan mozog.
Mielőtt belelapoznánk, s belemélyednénk könyve olvasásába, szóljunk pár szót a Magyar Napló Kiadó ez újabb kezdeményezésről: a Rádiusz Könyvekről. A kiadói szándékról vallanak az alábbi sorok: „Azoknak a »sugárzó« életműveknek – és a szerzőikről szóló monográfiáknak, tanulmányköteteknek – kíván benne otthont adni, amelyek egyedi vagy átfogó erejűnek bizonyultak a magyar irodalomban, irodalomtörténetben. A könyvcsalád rádiuszai által befogott tér a teljes világ magyar nyelvű életműveit magába öleli. Az emberi és a nemzeti lét meghatározó kérdésein gondolkodó, a történelmet átvilágító, a mindenkori emberi helyzetet lényegszerűen felismertető lírai, epikai, drámai, esszéírói és műelemző munkákat tárja olvasói elé. A sorozat műveinek erős sugaraival segítve annak a fénynek a tudatosítását, amely a magyar irodalomból izzott fel a nemzeti és az egyetemes kultúra értékrendjének tükrébe.”
Nem mindennapi program, melynek első darabja – Lászlóffy Aladár kötetben először közreadott versei – Erdélybe vezet, az elmúlt évtizedek transzszilván lírai világába. A továbbiakban, elismerésként, Cseke Péterrel folytatják a kiadói terv oly sokat ígérő sorát. „Visszaszámláló” és „előre tekintő” kötete hozzásegít ahhoz, hogy, a szerző szavai nyomán, mi is végig gondoljuk „az1990 előtti és utáni erdélyi változásokat és változatlanságokat. Ha 1989. december 22-én még azt hittük, hogy vérvényesen megszabadultunk például félelemtől, mostanra kiderült: »a szembeszegüléssel, ellenéléssel alanyi jogon megszerzett személyes szabadságnak« nincs közösségi érvényű hatása. (Még nincs.)” Cseke Péter, a hátsó borítólapon közölt vallomásában utal arra, hogy bár a Kriterion Kiadó, személyesen Domokos Géza kiadói programja számottevő előrelépésről tanúskodik, „a diktatúra által előidézett történelmi amnézia feloldásához nagyobb időtávlat szükségeltetett, mint amit az 1990-es »időrobbanás« lehetővé tett számunkra. Emberöltőnél későbben pedig már az is nyomasztó mulasztásaink közé tartozott, hogy nem volt erőnlétünk a színét váltó diktatúra ellenünk dolgozó szereplőinek elszámoltatásához.”
Az „időrobbanás”-nak Cseke Péter életében, munkásságában – a kötet is szemléletesen bizonyítja – mégis meglett a maga hozama: az Erdélyi Fiatalok című kötete kiszabadult a cenzúra fogságából; azt követően életútja és munkássága töretlenül ívelt magasba: tanulmányok, kötetek, általa szerkesztett tematikus Korunk-számok, általa gondozott kötetek hosszú sora jelzi a szellemi építő munka gyümölcseit.
A nyolcvanas években megindult leletmentés volt az egyik főcsapás, amelyen elindult, haladt tovább. Nem a múltba nézés szivárványos ábrándja vezérelte, hanem a példafelmutatás, a mának szóló, példaértékű életutak és szellemi teremtő akarat jelenünket megtermékenyítő, katalizátorként előre lendítő szándékkal, annak példázatával, amely „az erdélyi értelmiség–nevelő műhely” Apáczai Csere Jánostól kezdődőn mindmáig korparancsként áll előttünk. A Tizenegyek „színre lépése” a cselekvő akarat jegyében fogantként állhat a mai fiatalok előtt is. A megsemmisülés elől megmentett Jancsó Béla-levelezés közreadásának sem csak az a jelentősége, hogy elénk tárja a korabeli szellemi élet „sűrűsödési csomópontjait”, nemcsak arra, hogy „korát túlélő szellemét magunk közé idézzük”; arra is rávilágít, hogy minden időben lennie, támadnia kell olyan egyéniségeknek, akik a jó ügy élére, annak szolgálatába állnak.
„Az emlékezet feltámasztása” a közelmúlt eseményeire is erkölcsi kötelezvényként áll előttünk. A kommunista diktatúra által béklyóba vert szellemi életről való tanúságtétel úgyszintén része annak a folyamatnak, amelynek ismerete nélkül nem léphetünk tovább, nem építkezhetünk, hisz Illyés Gyula szavaival élve – „a jelent a múlt kétségbeesettjei viszik előbbre”. A kétségbeesők sorát, Cseke Péter tanulmányiban/köteteiben nem a fájdalmukba zárkózókat jelenti, hanem azokét, akik az „ahogy lehet”, miként „muszáj” korlátszaggató/tépőkét, az „igazságkereső bátor kérdező”-két, a „kisebbségi létviszonyok keresztútjain járó”-k sorát, akik példát adtak/adnak arról, hogy a tőlünk, időben alig karnyújtásnyira lévő „szabadsághiányos” korban miként lehetett „élni, megélni, átélni, túlélni”, a közösséget szolgálni.
Ha röviden szeretnénk megfogalmazni, meghatározni Cseke Péter tudományos érdeklődésének, munkásságának fő csapásvonalát, akkor azt „a kisebbségi létértelmezés”-ben jelölhetnénk meg. Ez az elköteleződés, ez az indulás éveitől kitapintható szándék vezette tollát, ennek megismerésére biztatta olvasóit, annak kutatására buzdította diákjait, ezt avatta önmaga számára életprogrammá, célkitűzéssé. Írásaiban felismerhetően ötvöződnek két példaképének erényei: Németh László esszéírásának nemzeti elkötelezettsége, mélysége és magassága, továbbá Beke Györgynek az erdélyi sorsot megvallató konok szorgalma, fáradhatatlan igyekezete.
Miként közeledett Erdélyhez a magyar szellemi élet géniusza? „Aki ismeri Erdély kultúrhistóriáját, vár innét valamit. Aki ismeri az erdélyi magyarságot, rendkívülit vár.” A „barangoló könyvek” írója a hozzá való hűségre kereste és mutatta fel a példát, önismeretünk bátor őrzőit és ápolóit idézve elénk.
Cseke Péter e kötete módosítani látszik ezt a cselekvési teret, annak tájékozódási pontjait. A szellemi „székesegyház-építő” Németh László mellé odahelyezi az erdélyi Jancsó Bélát. Közös vonásként hivatkozik a szellemi életet szervező munkásságukra, hisz mindketten, a maguk helyén – a megcsonkított hazában, illetve az attól elszakított területen – a cselekvés programját hirdették meg, szekértáborba igyekeztek tömöríteni mindazokat, a szellem embereit, a népet képviselő erőket. Ebben az erőtérben termékenyítődik meg a népi irodalom, s annak szárnyvonalán a népszolgálatra elszegődött erdélyi Balázs Ferenc, Tamási Áron…, a budapesti Válasz és az Erdélyi Fiatalok folyóiratok köré szerveződött a jelent faggató és jövőt kutató írók közössége. Közös bennük, hogy híven fölvállalják szellemi irányítóik – Németh László és Jancsó Béla – útmutatásait, cselekvési terük a nemzeti és európaiság/egyetemesség koordináta–rendszerére épül, törekvéseikben különös hangsúlyt kap „a tágabb közép–európai haza fölfedezése”. Németh László tevékenységében a tejtestvériség szelleme, „a megismerés: megértés, a megértés: szeretet” axiómává magasztosult szavai követendő erkölcsi parancsként, irányjelző, szellemi tájékozódási pontként állhatnak előttünk. Az e tematikai tárgykörben született, csokorba szedett Cseke-tanulmányok az említett példaemberek „párhuzamos élettényei” bennünk is fölvetik, újra generálják az Ady Endre által kora társadalma elé állított kérdést: „hol tévesztettünk utat, mi vezetett a végzetes szétszóródáshoz”? És ez már távolról sem csak irodalmi gondolat! A dunai sorsközösség igényének a szelleme ma sem évült el: „a dunai népeknek össze kell fogni”. Ennek megvalósulása, kiteljesítése, szilárd alapokra helyezése azonban „nem képzelhető el a kisebbségi kérdés mindenütt való becsületes rendezése nélkül.” Ennek elméleti megalapozására, eszmei tisztázására, szolgálatára jött létre – a magyarországi népi írók mozgalmából ihletődve – a kolozsvári Erdélyi Fiatalok, a Hitel köré csoportosult „értelmiség-nevelő műhely”, csatlakozva azokhoz, akik „a magyar sorskérdések rendszeres feldolgozásá”-ra szegődtek el. A Cseke Péter szellemi égboltján ragyogó csillagképként világító Németh László és Jancsó Béla közös „korélménye” – Ady szellemisége – nem csupán kettejük, nem csupán nemzedéktársaik számára szolgált intő példaként, hanem a maiaknak is megszívlelendő tanulságként szolgál. „…belső megújulás nélkül semmiféle külső változás nem hozhat megoldást a Kárpát-medencében, megosztva élő magyarságnak.” Nem hozott száz évvel ezelőtt, nem hoz ma sem!
A nagy gondolatok, eszmék megvalósítása mindenkor személyhez kötött. Így volt ez a múltban, így van ma is. Amikor Cseke Péter elődeinkhez fordul, eszméikre, tetteikre irányítja figyelmünket, a példaadás igényével és szándékával teszi azt. Azzal a nem titkolt szándékkal, buzdítással, hogy a magunk szerepének, helyének a felismeréséből fakadóan mi is megfogalmazzuk cselekvéseink irányát. Arra buzdít, hogy itt és most magunk is megalkossuk jövőt építő létstratégiánkat.. Ezt sugallják a Dsida Jenőről szóló írások is. Kultuszának ápolása, jelesen a szatmárnémeti Kölcsey Kör, az egri Dsida Jenő Baráti Kör, a miskolci Dsida Akadémia rendezvényei alkalmat kínáltak számára, hogy a hagyományos témaválasztáson – költészetének méltatásán – túlmenően kevésbé ismert cselekvési terrénumára hívja fel figyelmünket: „az erdélyi nemzedéki önszerveződésé”-hez kötődő munkásságára, szerkesztőségi tevékenységére, irodalomszemléletére, nyelvművelő írásaira. Tamási Áron szavait idézi, miszerint Dsida Jenő is cselekvő részese lett annak a nemzedéknek, amely „építő kőműves”-ként szolgálta az erdélyi nemzetiségi kibontakozás ügyét. Ezt tette diákvezérként, publicistaként, színházi kritikusként, lapszerkesztőként. Mindenütt, mindenkor és mindenhol, maximális igényességgel, alapossággal. A Dsidáról szóló gondolat- és témakörökből kiemeli a nyelvművelés ügyét. Okkal, hisz a kisebbségi létben élőknek elsőrendű kérdés volt az anyanyelv védelme, megőrzése, ápolása. Miért is? Dsida Jenő indoklása máig ható érvénnyel bír: „…aki elvesztette, elfelejtette anyanyelvét, elvesztette és elfelejtette nemzetét is. S az a nemzet, mely elfelejtette nyelvét, elvesztette önmagát.” A korabeli sajtóban való részvételét is magasztos elvek irányították: „…publicisztikája a kisebbségi létvédelem szellemében fogant” – idézi Dsida Jenő szépprózai és publicisztikai írásait közzé tevő Marosi Ildikó szavait. A lapszerkesztőt is az igényesség, a művészi színvonal magasra állított mércéje vezette. Ez nem csupán a munkatársak kiválogatásában érhető tetten, hanem a szerzőkkel szemben támasztott esztétikai elvárásokban is. Amikor megtapasztalta, hogy a politikai áramlatok, világnézeti szempontok teret kívánnak hódítani az irodalomban, határozottan ellenáll, kijelentvén: „a cselekedet nem mindig irodalom, de az igazi irodalom már magában véve is mindig cselekedet.” Ennek szellemében határozza meg, szól a Pásztortűz hivatásáról: „…nem pártirodalmi közlöny (…) egyetlen célja az erdélyi magyarság szolgálata”. Az irodalmi élet ajtaján kopogtatók előtt is magasra emeli a lécet: „csak az igazán nagy és kivételes tehetségeknek volna szabad tollat fogniuk”. Amint fentebb jeleztük, Dsida Jenő is odaállt a szellemi építő kőművesek sorába, de sosem alkudott meg, nem szegődött el csoportérdekek szolgálatára. Ez olvasható ki a Vásárhelyi Találkozóhoz való viszonyulásából is. Cseke Péter ehhez fűződő végkövetkeztetése: „A kisebbségi magyarság sorskovácsolta egységének jövőbeli képét illetően kifejtette: szükségesnek látja, hogy minden világnézeti csoportosulás keretében kiérlelődjenek azok a vonások, amelyek »a kisebbségi önvédelem közös jeleinek« számíthatnak. Egy »új, egyetemes kisebbségi magatartás és gondolkodás« kialakulásában reménykedett.”
A Páskándi Géza emlékét megidéző fejezetbe való áthajláshoz Dsida Jenő révén vezet az út. Hisz a költő 1956-ban és azt követően kibontakozó „ébresztésé”-ben ott találjuk Páskándi Géza érvelését is. Panek Zoltán hangütését követően ő is megszólal, „lándzsát tört Dsida mellett”, szembeszállva az „ideológusi pallost” hordozókkal szemben – mondván –, hogy „megbélyegzéssel (»ráfröcskölt elfogultsággal«) bonyolult kérdéseket nem lehet elintézni”.
Ugyanilyen bonyolult kérdéssé vált maga Páskándi Géza is. Elítéltetése, fizikai rabsága esztendei sem törték meg azt a belső szabadságot, amely talicskatologatás közben is eltöltötte. Sőt azon túlmenően sem. „Erdélyi írótársai között ketten voltak, akik nem írták alá az elítélő nyilatkozatot arról, hogy az ötvenhatos forradalom ellenforradalom volt. Marosvásárhelyen Székely János, Kolozsváron Páskándi Géza.” A szabadulását követő évek a kényszerlakhely, a saját néven közlés tilalma nem volt más, mint „a kényszermunka folytatása”. Ezt követték a Kriterion Kiadó kolozsvári szerkesztőségében töltött évek, az az alkotó közösség, amelyben – szavait idézve – „igen jól éreztem magam”. A hetvenes évek első esztendei egybeesnek „a Kriterion történetének felfelé ívelő szakaszával”. Itt lehetősége adódott arra, hogy érvényre juttassa „a lenyűgöző irodalmi műveltségéből és írói-művészi intuícióból táplálkozó” igényességét, „erkölcsi-etikai alapállásá”-t, ama nézetét, miszerint az írás–olvasás „a legtisztább örömök egyike”. Miben érhető mindez tetten? Alkotásain, az ezekben az években kiadott kötetein túlmenően a szerkesztői összesítő véleményekben, amelyeket a kiadásra javasolt alkotásokhoz fűzött. Az oknyomozó újságíró mindenre kiterjedő figyelme, a tudós kutató alapossága vezette Cseke Pétert arra, hogy a Kriterion Kiadó kolozsvári szerkesztőségének a Szabédi Emlékházban 75 kéziratdobozban őrzött tárgyi/szellemi bizonyítékai közül kihalássza, végigolvassa azokat, amelyek Páskándi Géza kézjegyét viselik magukon. Általános érvényű következtetése: „senkit sem mért más mércével, mint a tulajdon képességei által predesztinált lehetőségeivel”. Ezt követő, a sokadalomból kiragadott példatár jelzi azt a tiszteletet, igényességet, tapintatot, amellyel a szerzőkhöz, az írásokhoz viszonyult. Sajnos, az írók rabsága és szabadsága közti egyensúlyozás kényszere, „ a homogenizáció monstruózus politikája” megtörte állóképességét: „1974 februárjában már úgy látta. ha nem akar újból börtönbe kerülni, kérnie kell áttelepedését Magyarországra”. Nem sejthette – teszi hozzá Cseke Péter –, hogy ott „a romániainál is nagyobb »szellemőri« figyelemben részesült: az árnyéka kezdettől gátlástalanul követte”.
A kötet írója a drámaíró Páskándi Géza alkotói pályája ívét követi nyomon a „régi” és az „új” Kántor–Lángban, segít hozzá, hogy az egymástól időben mintegy félszázadnyi eltolódással vessenek fényt arra az útra, amelyet Páskándi megtett – Erdélyben, Magyarországon és a glóbusz más terrénumain. Cseke Péter idézi amerikai fordítójának, színrevivőjének a Páskándi-drámákból, a belőlük kisugárzó gondolat– és eszmekörről esszenciaként leszűrt szavait: „bár egyetemes nyelven szólnak, kimutathatóan a szülőföld meggyötört talajából fakadnak”.
A diktatúra legzordabb évtizedei, esztendei sem vezettek a nemzetiségi lét gerincének megtöretéséhez. A szellemi honvédelem, akár a Kárpátok mélyéből előcsorduló kristálytiszta búvópatak, amely a lét nélkülözhetetlen elemeként táplálja a természete s az embert. Ez adja az erőt a szerves építkezés mindenkori megszállottjainak a küzdelemhez, a megmaradáshoz olyannyira nélkülözhetetlen értékek felszínre hozásához kötőszövet megteremtéséhez. Németh Lászlótól megtanulhattuk, hogy a „hivatásérzet kisugárzása”, „az író vállalkozás” paradigmája mily pillérekre épül: alkat, szülőföld, nemzet, a szellemet termékenyítő áramlatok.
Cseke Péter kötete – munkássága általában – ezek összefüggésében bontja ki választott témáit. Közben, a súlypontok hegycsúcsai mögül, az elmélyült, mindenre figyelő kutatómunka háttérrajzai hozadékaiként – a baloghedgári tintás esztergapadról lekerülő forgácsként – igen sok, értékes részelem, mint égitestek körüli kisbolygók, kerül felszínre, segítve bennünket a nagy egész jobb megismerésében, megértésében.
Az elénk tárt erdélyi szellemi univerzum megismertetését célzó törekvés vetíti elénk a Kolozsvárról elszármazott Buday család – az egyetemi tanár Árpád, a történész Kálmán, a világhírre magaslott grafikusművész, György – életét. Mindhármukra érvényesek Jancsó Bélának az apáról írott szavai: „Transsylván ember volt, fajtájához halálig hű, s minden más fajtájú transsylván értéket megbecsülő és megbecsültető” attitűd. Erdély-kötődésük leginkább Buday György csodaszép grafikáiban – az Arany-balladák illusztrációiban, a Székely népballadák világhírt elérő, a „süllyedő népi élet utolsó üzenete”-ként fölfénylő fametszetekben öltenek testet. A család életútja a szülőföldhöz való hűség szép példáiként.
A szellemi honvédelmet szolgálták azok az írók is, akik a Petelei István által sugallt „biztos ízlés” és „makulátlan magyarság” talaján állva vívták harcukat a közügyi küzdőtéren. Cseke Péter közéjük sorolja a kiváló publicistát, Spectator, Krenner Miklóst, a Székely bánja szociográfiai munka íróját, Bözödi Györgyöt, az erdélyi magyar irodalom szervezői, irányítói közt elévülhetetlen érdemeket szerezett Kuncz Aladárt. Az eszmei törekvéseik, küzdésre sarkalló példaéletük és munkásságuk nyer folytatást az 1956-os budapesti forradalmat emberközelből átélő/megtapasztaló kortársaink következetes, a veszéllyel dacolók, azzal szembenézők, a börtönt is megszenvedők – Kós Károly, Lászlóffy Aladár, Kusztos Endre… – elvhűségében. És a sor folytatódik. Belőle kimagaslik „a megismerés kisebbségi keresztútjait” járó Sütő Andrással, kinek főműve – Anyám könnyű álmot ígér – magába ötvözi a szavak és tettek azonosságát, a líraiságot és vallomásosságot, az írói fantáziát, aki drámáival és esszéivel oly sok erőt és hitte adott kortársainak a maguk küzdelme megívásához.
A szellemi honvédelem fontos gyakorlótere volt a szellemi élet műhelyeiben végzett munka, az a művészi igényesség és szigor, amellyel Szilágyi Domokos végezte kiadói véleményező munkáját az ifjú tehetségek pályára állításában, továbbá a szellemi építkezés, amely Kántor Lajos vezetésével folyt a Korunk műhelyében, szerkesztői szobáiban.
A kötetzáró írásban, Cseke Péter visszatér szellemi mentora munkásságához, visszaidézi azt az alapállást, miszerint Jancsó Béla „a Bartók-modell érvényesítésében látta és láttatta az erdélyi magyar irodalom jövőjét”, „világirodalmi betájolással készült” tervezett művének – az erdélyi irodalom története – megírására. Kiindulópontként fogalmazta meg: „az erdélyi irodalom, melynek önálló életét évszázados gyökerekből az uralomváltozás hívta ki, egy kisebbségi nép életakaratának és sorsvállalásának első folyamata”.

Cseke Péter eme kötete és mind az előbbiek azt példázzák, hogy e folyamat időtlen igényként áll előttünk, a kisebbségi életakarat és sorsvállalás a későbbiekben is, mindmáig a legnemesebb eszme, amit íróink, költőink, hagyományaink kutatói és hordozói a maguk elé célként tűzhetnek.

(*)Cseke Péter: Az emlékezet feltámasztása Válogatott és újabb tanulmányok. Magyar Napló Kiadó, Rádiusz Könyvek sorozat, Budapest, 2019


A Cseke Péter irodalomtörténész közelgő, 75 éves születésnapjára a szerző által összeállított tanulmánykötetből

2019. december 27.

Szóljon hozzá!