Van egy lejárt üzleti naptáram, jókora füzet, semmilyen dátum nem talál semmivel, kontárkodva kezdtem „könyvelni”: kitől érkezik üdvözlet, kinek kell válaszolnom, kit illő megelőznöm a karácsonyi és újévi köszöntéssel…
Rossz statisztikusnak, alkalmatlan rovancsolónak bizonyultam.
Öt vagy hat oldal telve címekkel, dupla w-s sorvégi jelzetekkel (ahogy pénzügyőröknél láttam); aztán váratlanul és hirtelen összeomlik a „rendszerem”, mint valami gonosz pilótajáték piramisa.

Nem téptem ki a lapokat, nem törtem-zúztam, csöppet sem dühöngtem, habár mérgelődtem.
Mert, mint annyiszor jóhiszemű életemben, ismét s megint összezavart a jóság, és lám, markomba pök a jóra való restség. Fogalmam sincs, kit felejtettem ki, kinek mulasztottam el válaszolni, egyáltalán: kik azok, akiket így, fészkakukkosan is kedvelek, barátkozom, üzenetet s jókívánságot váltok velük, holott zömök tömegük háromnegyedéről sem sejtem, ki fia-borja. A szeretet jóindulatot feltételez, a jóindulat már az elfogadás kis kapuja.
A kiskapukról tudhatunk egyet s mást.
De nem ma.
Ma nem.
Ma minden kaput ki kell nyitni.
Mikor ezt pötyögném, erőteljesen verik az ajtót.
Fogadják-e a kántálókat?, kérdi, nem kérdi, parancsolja egy fiatalember. Nem az anyám nyelvén beszél, de ez errefelé ha nem tetszik is, nem jelent gondot. Ha. Magas és kigyúrt, mellette négy-öt sápadt alkalmi szerencsétlen, ők alkotják a kórust. A programvezető „káplár” dirigál. Bárki könnyen felfoghatja: a nép dalol, ez meg majd bőszen kasszíroz.
Feleségem katonásabb énnálam. Határozott mozdulattal rácsapja az ajtót, a mokány pénztáros éppen csak elkapja a mancsát.
Se szó, se beszéd.
Ti bejöhettek, nyitja ki mégis.
A dalolásra kárhozottaknak.
De nem jönnek.
Nem szabad.
Akkor vegyetek kalácsot.
Vesznek, nem vesznek, nem vesznek, mégis vesznek. A kicsik éhesek.
A vezérberbécs merőn figyeli a helyzetet, fogást keres a félelmünkön.
Pénzt adjatok!, csikorogja végül.
Mordizomadtásan szólok az okos telcsibe:
„Száztizenkettő?!”
(Mert volna itt egy helyzet…)
Nagyot csapódik a liftajtó.

Visszaülök a géphez, semmihez sincs már kedvem. Kinek küldtem, ki küldött, miket írtak, miket írtam?
Mitől szép, amit annak akarunk látni?
Mitől randa, ha tényleg az.
Hát elnézést mindenkitől, akit kifelejtettem. Akit képtelen voltam megszólítani. Nem segít az angyal, mert ő is jobban szeretheti a szeretetet, mintsem hogy visszapofozná a gazságot.
Angyalt láttam már csengetni a piacon, de verekedni soha.
Az angyalok legfeljebb a vöröskeresztes kocsin jöhetnek számításba.
Pedig mekkorán viszket a tenyerem, uram.
Amikor pofátlanul nyomul a színházat játszó nyomor, csak színleg féljük az istent, valójában alig hisszük a krisztusi keresztfájdalmat, verőlegények dübörögnek setét indulatainkban.
Ja, hát az Isten is azt bünteti, kit szeret.
De éppen ma? És éppen naponta?
Az adomány jár minden rászorulónak.
Ha agresszív módon követeli, akkor is.
Persze, nem cserélnék szerepet.
Inkább jámborul viselem a megaláztatást.
Inkább mindenkit szeretek.
Az ajtó mögül.
No, hát titeket is, persze.
Nem tudok jelzőt plántálni a fogalom elé.
Bocsássátok meg nekem.
Karácsonyt!

Bölöni Domokos

1. Nászta Katalin:
   2019. december 24. 10:35

   Ez is benne van karácsonyban.
   Megbocsátottam. Hogyisne tenném.
   Bocsáss meg magadnak te is.
   Ha már nekem is megbocsátottak…