— Ez egy nehéz város. Nekünk nincsenek utcáink. Ezek nem utcák, uram, ezek limonádék. Egy Aradhoz, Temesvárhoz képest. Itt be vagyunk zsúfolódva a gödörbe. Megyünk, hajtunk mi itt is, de limonádék.
— Ismeri, nyilván, a város minden zegét-zugát.
— Több mint huszonöt éve vagyok itt taxisofőr. Gondolhatja. S nekünk nem elég, hogy, mondjuk, az utcahálózatot ismerjük. A várost magát is ismernünk kell ám. Üzemek, iskolák, kórházak, melyik hol, merre van. A város történelme, az is fontos. A templomok, műemlékek. Mikor épült a Mátyás-szobor vagy más hősi emlékmű. Mert jön a spanyol s rákérdez mindenre, anno, anno, egyfolytában azt hajtogatja. Belenéz a könyvecskéjébe s nézi a színházat, belenéz a könyvecskéjébe s keresi a Szent-György szobrot. Megvan ott neki minden, a kis könyvecskéjében, így aztán nekünk is tudni kell a dolgokat. Egy idegen számára mi vagyunk a tudakozó. Bárki jön a városba, faluról vagy akárhonnan s meg akar tudakolni valamit, hát az nem a rendőrhöz megy oda egy se, hanem a taxishoz.
— A város mindennapi életéből is többet látnak, többet tudnak, mint az átlagember. Több mindent tudnak, mint mi.
— Hát az biztos, hogy mióta beszerelték a rádiótelefonokat a taxikba, azóta valóban így van. Reggel beülök a kocsiba, bekapcsolom a rádiótelefont, s attól kezdve a váltásban dolgozó negyven kollégával egyfolytában kapcsolatban vagyok. Így tényleg egy közösségben érzed magad. Régen be voltál zárva a kocsidba. Most meg az egész városban vagy egyszerre.
— No, de csak nem diskurálhatnak éppen egymás között?
— Na nem, a rádiótelefont egyáltalán nem lehet személyes ügyekben használni, sőt, tulajdonképpen nekünk egymás közt is csak a diszpécser- szolgálaton keresztül lenne szabad értekeznünk, kivéve, ha a diszpécsernő hiányzik, éppen nincs ott a posztján. Annak is ki kell menni néha, az is csak egy személy. De a hangját azt halljuk mindeniküknek, ha közlendője van, ha beleszól a mikrofonba. Így hát azt mondhatom, mindent tudunk a város életéről, minden pillanatban. Ha forgalmi dugó van, ha baleset történt, ha összedőlt egy ház. Ha osztják a benzint. Nekünk mindenről, amit rendellenesnek tartunk, jelentést kell tennünk a diszpécserszolgálatunknak. Ha eltűnik egy kocsi, például, akkor a rendőrség a mi segítségünket kéri — nézzük, figyeljük mi is, mi van körülöttünk. Vagy éjszaka történik valami bűntény, utcán vagy valahol, legelőször bennünket hívnak össze, hogy nem láttunk-e valamit, hiszen mi vagyunk egyedül éjszaka az utcákon.
— Ezek szerint szinte bizalmi állásnak tekinthető a taxisofőrség!
— Hát tudja meg, hogy az! Csak úgy, akárkiből nem lehet taxis. Rendőrségi beleegyezés kell ahhoz, hogy valaki taxis legyen.
— Szóval, Önök tényleg sok mindent tudnak!
— Az biztos, hogy mi másképpen látjuk innen, az ablak mögül az életet, más látókörű emberek vagyunk, mint egy munkás, aki leverte a munkát, megitta a sörét s hazamegy.
— Annyi mindent lehet hallani huligánkodásokról, egyebekről. Ilyen szempontból veszélyes mesterség-e a taxisofőrség?
— Sok mindennek ki vagyunk téve, az igaz. A város nőtt, felduzzadt háromszázezer embernek több a salakja. Tíz hektár erdőben van tíz száraz fa, száz hektár erdőben van száz száraz fa. Azért mégis biztonságosabban vagyunk most, mint régen. A rádiótelefon miatt. Régen az utcán mostuk a kocsit, most van mosodánk. Az úthálózat sokkal jobb, mint a hatvanas években. Nem megy olyan hamar tönkre a kocsi. ‘Szóval, csak másképp van, mint régen.
— Mennyi ideig futnak egy kocsival?
— Ez nem időre megy, pontosan meg van állapítva, hogy egy kocsi háromszázötvenezer kilométer után klasszálható. Ha nincs üzemanyag-probléma, akkor azt mi három év alatt leverjük. S akkor új kocsit kapunk. Éppen most kaptunk ismét tíz új kocsit a vállalatnál.
— Az új kocsikat hogyan osztják szét? Kik kapják?
— Hát… régebben úgy volt, akinek kivonták a forgalomból a kocsiját, az kapta az új kocsit. Akkor a fiatalok is kaphattak új kocsit. Ha fiatal volt, ha öreg, ő kapta. Most összeül a pártbüró meg a szakszervezet. S aztán elhatározzák, hogy kinek adják. Most érdem szerint megy.
— S jobb így?
— Mondom: aki megérdemli, az kapja.
— Semmit sem beszéltünk az utasokról.
— Mi igyekszünk mindenkihez alkalmazkodni. Minden taxivendéghez. Ha kicsit jókedve van s akar énekelni, énekeljen. De ha, például, gyászruhában van, halálozási ügyet intéz, nem hallgatok táncmuzsikát. Ha kérdeznek, felelek, ha nem kérdeznek, hallgatok. Ahogy a vendég kívánja. Vittem én úgy Élesdre valakit, hogy mikor itt beszállt, azt mondta, jó reggelt, mikor ott kiszállt, azt mondta, jó napot. Ennyi volt.
— Vannak-e még ma is törzsvendégeik?
— Igen, vannak olyan vendéglők, ahonnan záráskor mindig velünk vitetik a bankba a pénzt. Két pincér kísér. És vállalatok, ahova kivisszük a fizetést. Akkor is vannak kísérőink.
— Én magánszemélyekre gondoltam.
— Az nem. Ma az a törzsvendég, aki rá van szorulva. Ma javarészt az idegen diákokat meg a betegeket hordjuk. A régi öregek, azok még megengedték maguknak a sétakocsikázást is. Elvitették magukat ebédelni. Azért éltek — hogy éljenek.
— Híresebb személyiségekkel került kapcsolatba?
— Ó, a két Hateganu, a miniszter és a professzor is, mindkettő taxivendégünk volt. Raluca Ripan, az akadémikus, Nyárády professzor, ők is taxivendégeink voltak. Meg ismerem, ugye, Tamás Máriát, az írót. Ő mondott egyszer nekem egy olyat, amit soha nem fogok elfelejteni. De nem mondom meg, hogy mit.

(Balogh Emil, a kolozsvár- napocai Taxivállalat alkalmazottja)

A szerzőnek Románia, nyolcvanas évek – A MUNKA VILÁGA c. interjú-sorozatából