— Mi ez a fura alkalmatosság itt előttünk?
— Ülj bele s meglátod.
— Elég kemény. Nem lehet elereszkedni benne.
— Az egy afrikai pihenő-szék. Láttam valahol egy képen, nekem nagyon megtetszett, s megcsináltam magamnak. Arra való, hogy ha nagyon elfáradtál, abba ülsz belé, s olyan kipihenten állsz föl belőle, hogy az csuda.
-— S ebben szoktál pihengélni?
— Én ide dolgozni jövök, te. S mire a munkám elvégzem, úgy elfáradok délutánra, alig várom, hogy hazaérjek. Én otthon szoktam kipihenni magam.
— A kényelmes, puha heverődön.
— Ammán igaz. Hunnét tudod?
— Sejtettem. No de kezdjük az elejéről. Nagyjából mindannyian tudjuk, milyen a te munkanapod. Ám milyen is az igaziból?
— No hát ha tudjátok, akkor kezdjed te, hallám, mit mondasz, s én majd kijavítalak.
— Ez módszernek nem jó, de azért ezt is beírom. Tehát: tizenkettőtől négyig itt vagy a műteremben. Ezt minden ismerősöd tudja rólad. De miként élsz a nap többi részében?
— No idefigyelj! Én itt úgy kidolgozom magam, hogy nekem a pihenésre otthon nagy szükségem van. Reggel kényelmesen felkelek, bemegyek a fürdőszobába, megeresztem a hideg vizet…
— Miért a hideget? Nincs meleg vized?
— Azért, mert akár hiszed, akár nem, az az életerő fenntartója. Úgyhogy én minden reggel hideg vízzel eresztem tele a kádat, s akkor abba belé huppanok. Aztán ha már benne vagyok, nem időzök sokat, igyekszem egy-kettő kifelé. Ám ezt minden reggel megcsinálom. Télen-nyáron egyformán. Ha nem elég hideg a víz, akkor kiújul a reumám. Aztán itt a fürdőszobában, amíg megtelik a kád, addig itt szoktam elmélkedni. Akkor támadnak a legjobb gondolataim.
— Milyen fajta gondolatok ezek?
— Hát világról s életről valók. Itt filozofálgatok. S aztán ezeket leírom. Hogy hogyan látom én ezeket a dolgokat. Egy sorozatot akarok írni az élet nagy kérdéseiről. Az első fejezettel már készen is vagyok. A végtelent már megírtam. Most következik a gravitáció. Látom, hogy csöpög a víz a fürdőszobában. Miért csepeg? Mi húzza a vízcseppet lefelé? A gravitáció?! Az csak egy szó! A föld vonzása!? Az is csak szó! Hogy mi történik itt, azt kell megmagyarázni…
— Te innen, a kis-szobrok világából, hogy-hogy éppen a végtelennel kezdted? Nem tűnhet ez furcsának egy kicsit?
— Igen… s van még az élet. Én rájöttem, hogy az élet volt és lesz mindörökké, mint ahogy az erő is jelen volt és van mindég. S aztán majd jön a világ teremtése is, azt írom meg, ahogy én látom, ez nem is lesz külön cím, külön fejezet, én ezt egy-kettő elintézem. Az egésznek az lenne a címe, hogy Rejtelmek, vagy az, hogy Elmélkedések a fürdőszobában. Ezt még nem döntöttem el.
— Milyen terjedelmű írás a végtelen megoldása?
— Négy gépelt oldal. Én azt már tízszer is megírtam, de ami pelyva volt benne, mind kidobtam. Én sok mindent akarok megírni. Nem nyújtom, mint a laskát. Én olyan tisztán-látónak gondolom magam. A tisztán-látó ember ritka, mint a négylevelű lóhere a here-lapik között.
— Ezzel így vissza is térhetünk a földibb dolgok világába… ide a szobraid közé…
— Itt vannak, nézzed őket. Én a magam adagját mindennap megcsinálom. Másképp ezt nem lehet. Jókainak hogy lehetett volna akkora életműve, ha nem írt volna mindennap három-négy órányit? No, de ezt talán te jobban tudod, mint én. Bejövök, dolgozom mindennap. Vannak témák, amikhez vissza-visszatérek. Előveszem, s újra megcsinálom. De mindig igyekszem jobban megcsinálni, mint amilyen előzőleg volt. Soha nem egyforma teljesen két azonos figura.
— S az újabb mindig jobb is?
— Én úgy érzem, hogy jobb. De csak akkor válik meg, hogy tényleg jobb-e, ha egymás mellé tehetjük őket. De legtöbbször tényleg jobb. Mert én sohasem csak újracsinálok, hanem újra élek egy szobrot. Volt olyan, hogy elvittek egy számomra kedves szobrot, s aztán én újra akartam csinálni. De nem éltem újra át, hanem a szemem előtt lebegett az a szobor, amit elvittek, s azt akartam újracsinálni. Nem sikerült. Egy nagy kérődzés lett volna belőle. Nem művészet. Volt olyan kolléga, aki azt mondta, hogy könnyebb szobrokat csinálni, mint festeni. Mit szólhattam volna? Akkor te miért nem azt csinálod, mondtam neki, ha ez a könnyebb? Az a hülye, aki nem csinálja azt, ami könnyebb! Hát nem? Például, aki nem tud jól célba-dobni, az egy idő után biztos nem jár kuglizni. Aki eltalálja, az szereti a kuglit. Én azt szeretem, ami nekem élvezetet nyújt. A szobrászat pedig azt nyújt. Amit unok, azt nem csinálom.
— No és, tényleg, a kuglival hogy állsz? Milyen szórakozásaid vannak a munkaidőn túl?
— Én az ok nélkül való dolgokat nem szeretem. Most már nem kell se mozi, se templom, se cirkusz. Be vagyok gubózva.
— Jártok össze az ilyen idősebb kollégákkal?
— Miért járnánk? Amit én mondanék, az őket nem érdekli, amit ők mondanának, az meg engem nem érdekel.
— Nem valami szívderítő dolog…
— Neked meg az kellett volna a szilveszteri számba… Valami adekvát.
— Igen.
— Hát itt nincs röhögés. De most a szobraim se röhögnek olyan erősen. Én különben sem vagyok humorista. Jól kifejeztem valamit, az illető elkacagta magát. S aztán egyesek azt szűrték le ebből, hogy humorista vagyok. De hát én nem vagyok humorista.
— Ezzel akár be is fejezhetjük.
— Gyere be, ha még akarsz valamit.
— Most már nem jövök többet. Így írom meg. Gondolom, nem fogsz kitámadni ekképpen: „azt én nem úgy mondtam, atyafi!”

(Benczédi Sándor szobrászművész)

A szerzőnek Románia, nyolcvanas évek – A MUNKA VILÁGA c. interjú-sorozatából

1. csekegábor:
   2019. december 30. 04:43

   Szeretem ezt a sorozatot (Talán nosztalgiából?)