Angyalodra vártál, de Imhotep költött fel: ébredj, ébredj Kelemen!
Váraidat a Gonosz lerombolta, Erdélyed puszta és kietlen.
Az új világrend sörhabot ontó kocsma, te munkanélküli lettél,
Gépek építenek művárosokat, sziklaszívedben reped a tél.
Az ég könyörög, eléd térdel a szentség, mégis összehúzod lelked,
Krisztus lábát könnyeid mossák, Istentől áldást kér a munkáskezed.
Egy új bolygón ébred Kőműves Kelemen, érzi az igék keservét,
Mint kölykét vesztett medve rohan, kerge sóhajok tépik lelkét, szívét.

Lászlót lefejezték, Mátyást megmérgezték, rózsaketrecbe vetettek,
Tüskekarmát beléd vájta az est, mikor téged egy mély sírba tettek.
Ébredj, ébredj Erzsébet! Szólt Szent Mihály arkangyal, kapsz egy új életet!
Mivé válik a lélek, ha az igazság hallgat, sajog a képzelet.
Erdélyedet elvették, egyke székely lányként egy új bolygón ébredhetsz,
Utánad a szórvány nyújtja kezét, pedig a többségből menekülhetsz.
Hiába emelt falat rejtőzés mestere, szemedben az iszonyat,
Szégyelled könnyeid, takarod sebeid, pedig egy angyal simogat.

Kelemen kezéből, a reménység rozsdás kanala perdül az égre,
Csellengő fénye égtájakat hasít, majd függőónt pörget a jégre.
Még egy lépést, mert születtél, még egyet, mert küldtek, és még nagyon sokat,
Mert járni tudsz, hát muszáj menned, s építs a Tejúton foton várakat.
Atlantisz delet harangoz, s te már a harmadik űrbázist építed,
Álmaidba falazod életed szerelmét, s néha horkol a hited.
Zizeg a múzsa a véredben, verset szül a ködös alkony, s a balkon,
Kövei megremegnek, s a hangok a szívedbe ballagnak, nincs pardon.

Én megtehetném, és mégsem teszem, morzsolja külvárosi imáját
Erzsébet, kinek lelke vágyak ketrece, menekíti kis családját.
Ha rám hajolsz, álmaim kastélyában kincset találsz, s csak türelemmel,
Csiszold azt a gyémántkövet, feltámadni vágyó égi szerelemmel.
Mint apáca, éleszteném az ártatlanság fiát, tévelygő fényben,
Hűlt hiányod leng felettem, s ha hozzám érsz, égett pernyéd száll a szélben.
Lennék lelkednek, lelket lehelő lélek, és visszaadnám reményed,
Ölelésed egy csodaváró ének, hadd zokogjon bennem a lényed.

Gammapolisz felhőkarcolói közt, verssé vergődik egy napfényes park,
Egymás mellé ül Kelemen és Erzsébet, lézerágyún zenél Bakfark.
Transzcendentális mókus rohangál a pszeudoszférán, s mint foszlott rím,
Közéjük rojtosodik, s megtöri a hulló napsugarat Szerafim.
Csapkod az idő verébszárnya, és rozsdás csillagok titkán leng egy pók,
Mint robogó vonat, a cipzár szeplős hátat nyitogat, s csattan egy csók.
A nihil fogalma itt meghalt, egy betonsakktábla ütötte fejen,
Sziszi ettől combfixet kapott, hogy a királyi mattnak megfeleljen.

Befejezetlen ötödik emeleten, naplementét vacsoráztak,
Elaludtak a csillagok alatt a tízediken, nem bújócskáztak.
Hosszú évekig csak dolgoztak, forgott a bipoláris mókuskerék,
Fájt a derék, de a parki hintán egymást mindig egekbe lengették.
Elveszett az idő, szirmai csókkal marták az ég lila ajkait,
Megkerült a toronyóra, egymásról tépik le a rabság láncait.
Illúziógyár filmjei, főhősként több dimenzióban ringatják,
S az új világrend bohócai körbeveszik, szapulják vagy imádják.

Az ő világuk talán ott kezdődik, hol másoknak terem a végzet,
Átlibbenve királyi síkra, ikerlángként integet az igézet.
Egy új Bábel torony tövében, Erzsébetet átöleli Kelemen,
Gyomruk korog, lelkük vacog, szemük csillog a Kék Lagúna tükrében.
Átalvetőből előkerül a hamuban sült pogácsa, és ima,
Világegyetem utolsó két székelyének itt forr egybe a sorsa.
Gömbdimenziók mezon kereke, parttalanul visz a mindenségbe,
Fénysarkantyús villanypásztor angyal, betereli a Göncöl szekérbe.

Böjti szelek piros hátán, korgó gyomrú kövér álmok hozzák lázba,
Spórolt pénzükön, csillagzajban repülnek Erdélybe, az őshazába.
Üvölt a csend, hajléktalan szó ténfereg, és szétszaladtak a betűk,
Igétlen igék lármájában, végleg felépül a családi fészkük.
Itt születnek újra a Kelemenek, Erzsébetek, a közkatonák,
Királyok, nemesek, parasztok, táltosok, szerető nők, és az anyák.
Felhőinterneten teremtés angyalai védelmezik, s a gesták,
Éden kert lesz a Kárpát-medence, miként a sumér krónikák írták.

(Csernátfalu, 2015. október 10.)

1. Herkel László:
   2020. január 1. 17:06

   Csodálatos vers, egyik legnagyobb élményem az utóbbi időben.
   Itt a vers sodrásában és a tartalom gravitációja miatt „észre se
   vettem” a gyenge rímelést, mert az itt nem is fontos. Minden-
   esetre a költeményeknek a lényegét nem is a rímek adják,
   hanem a gondolatritmus.