Már több mint két és fél éve éltem Pekingben, amikor a kínai hatóságok végül is engedélyt adtak egy városi lakás megtekintésére.

HOGYAN KELL KÉRNI?

Addig ugyanis nem jól kértem.
A Külügyminisztérium sajtóosztálya meghatározott típusú programokat készít a külföldi tudósítók számára, és aki mást igényel, mint ami a választékban szerepel, az fölöslegesen koptatja a tollat.
Sok Pekingbe érkező külföldi tudósító ecsetelte lelkesen társainak szenzációs ötleteit: börtönlátogatást fog kérni, interjút a sportvezetőkkel, beszélgetést a városi forradalmi bizottság vezetőivel. Az ilyen interjú indítványokra egyszerűen nem érkezik válasz. Ha a riporter türelmetlenkedik, megnyugtatják: még „tanulmányozzák” kérését. A tanulmányozás pedig időt igényel, esetleg többet, mint amennyi ideig a tudósító megbízatása tart. Végül mindenki ráébred: csak olyasmit érdemes javasolni, ami szerepel a megtekinthető objektumok listáján.
Az én hibám az volt, hogy egyszerűen azt kértem, amire kíváncsi voltam: látogatást egy pekingi városi családnál. Ez így nem szerepelt a listán. Még csak nem is hibáztathatom a sajtóosztályt, mert a lehetőségekhez képest igyekeztek segíteni. A családlátogatás akkoriban a kommunalátogatások programján szerepelt, így két ízben is előfordult, hogy amikor megismételtem rögeszmés vágyamat, a Pekinget körülvevő mezőgazdasági övezet valamelyik ismert egységébe irányítottak. Persze ilyenkor meg kellett tekinteni az egész kommunát: a tehénistállót, a falusi boltot, a ménest, a gyümölcsöst, s a végén, az előzetes programnak megfelelően, jutott egy óra egy parasztcsalád életének megismerésére. Mikor ezt kevésnek találtam, legközelebb a másik kommunában a családlátogatás közös ebéddé bővült: egy kínai parasztcsalád – máig is emlékezetes élmény – vendégül látott otthonában, és megosztotta velünk zöldséggel töltött tésztából, húsgombócokból, káposztából és rizsből álló ünnepi táplálékát. Vendéglátóinkat sem azelőtt, sem azután nem láttam: ilyesfajta élményei vannak Pekingben a külföldinek. Ha még egyszer fel szeretném keresni őket, újra engedélyt kellene kérnem a Külügyminisztériumtól.
De végerdményben, ez is falusi család volt. Sokkal egyszerűbb eljutni egy távoli kínai paraszt otthonába, mint a szomszéd házba. (Ez sem volt mindig így: lengyel kollégám meséli, hogy az ötvenes években sót és fűszert kértek kölcsön kínai szomszédaiktól – ma ez fantasztikus képtelenség lenne.)
1972 nyarán azonban jól kértem – talán, mert ekkorra ki is bővült a Külügyminisztérium választéka. Már a Nixon-látogatás idején, februárban engedélyezték amerikai újságíróknak az „utcabizottságok” megtekintését. A mintakörzetet az amerikai újságírók szállodája, a Nemzetiségi Hotel közelében jelölték ki. Amikor tehát immár nem egyszerűen egy városi család, hanem egy utcabizottság életének megismerését kértem a Külügyminisztériumtól, a válasz igenlő volt. Néhány napos várakozás után megszólalt a telefon: másnap reggel 9-kor várnak a Fengseng körzetben.
Az utat – először nyugatra, túl a Tienanmenen, majd északra, az apró szürke házak között, végül keletre egy kis mellékutcán – Vu Csien-vej, tolmácsunk mutatta. Az utcabizottság egy kedves, piros kapu mögött álló, többudvaros hajdani úriházban működött. Az előtérben levő kis udvaron biciklimegőrzőt rendeztek be, mivel a hivatalnokok általában biciklin járnak be munkahelyükre (minden biciklin jókora lakat növelte tulajdonosának biztonságérzetét). A fogadócsoport tagjai keresztülkalauzoltak egy második épületen is, ahol a szobákban férfiak és nők hajoltak az akták fölé, végül a harmadik földszintes épületben, amely nyilvánvalóan tanácskozóteremként volt használatos, egy hosszú asztal mellett kínáltak hellyel. Az elmaradhatatlan fehérblúzos lányok teát töltöttek bögréinkbe, és egy negyvenes éveinek végén járó magabiztos asszony – Hszü Hung-csi, a bizottság vezetője – bevezető előadást tartott, míg kíséretében egy másik nő szorgalmasan jegyzetelt.
Mi is hát az utcabizottság?

(Folytatjuk)

Következik: 14 316 CSALÁD

Forrás: A fal mögött: Kína. Gondolat, 1975, Világjárók sorozat, 98