A kö­zé­pis­ko­lá­ban fran­ci­át és oroszt ta­nul­tam. Az utób­bit tény­leg. Mert kö­te­le­zőbb volt. De mi­re Ko­loz­svár­ra ke­rült­em, ki­ment a di­vat­ból. A szí­nin amúgy mel­lé­ke­sen egy ta­nár­nő­vel íz­lel­get­tük az in­glist, hogy tud­juk ki­ej­te­ni a Sha­kes­pe­are ne­vét. An­gol hi­deg­vér­rel ezt a nyel­vet vá­lasz­tot­tam mel­lék­szak­nak. De nem mel­lé­ke­sen, ha­nem szak­sze­rű­en. A ma­gyar–fran­cia sza­kon bő lét­szám­ban bon­zsú­roz­tak, ott ne­kem a vizs­gán még orö­vo­árt sem mond­tak vol­na, a ma­gyar–an­go­lon vi­szont csak két lány in­dult, egyi­kük pe­dig be sem fu­tott a má­so­dév­re. A ma­gá­ra ma­radt csi­nos­ka bol­do­gan át akart mi­nő­sül­ni az an­gol fő­sza­kra, ak­kor vi­szont az in­téz­mény sze­gé­nyebb lett vol­na egy kis rész­leg­gel. De jöt­tem én, és an­go­los úri gesz­tus­sal meg­men­tet­tem az egye­tem be­csü­le­tét: ket­ten már cso­port vol­tunk. Újonc lé­tem­re sza­kasz­ve­ze­tő let­tem, va­gyis a cso­por­tunk cso­port­fe­le­lő­se.

Eb­ben a fe­le­lős be­osz­tás­ban el­tö­kél­tem, vég­re ko­moly út­ra té­rek, kör­gyűr­űre, amely el­ke­rü­li az szín­há­zat, hogy még az előt­te il­la­to­zó sé­ta­té­ri avar se ka­var­ja fel lel­ki nyu­gal­ma­mat, ha va­la­mely Irén szi­rén­han­gon sé­tál­ni csá­bít. A ta­nu­lás­nak es­tem hát fog­gal és kö­röm­mel. Ok­kal, de nem öröm­mel.

Az iro­da­lom és a nyel­vé­szet kö­zül az utób­bit vá­lasz­tot­tam, mert ott is ki­sebb volt a kon­ku­ren­cia, no meg könnyebb az anyag, ke­ve­sebb a há­ziol­vas­mány.

Öt olyan tan­tárgyból kel­lett kü­lönb­öze­tiz­nem, me­lye­ket  a szí­nin nem ta­nul­tam. A finn nyelv­vel kezdtem. Há­rom és fél hét múl­tán egy év ad­dig nem lá­tott-hal­lott anya­gá­ból 7-es­re vizs­gáz­tam. Bom­ba­ként ha­tott.

A meny­asszo­nyom is ak­kor ta­lál­ta fel a le­vél­bom­bát. Olyan stí­lu­sú sze­rel­mes so­ro­kat írt ne­kem, hogy a pa­pír majd láng­ra lob­bant a sti­lisz­ti­ka­ta­ná­rom ke­zé­ben. Ugya­nis a por­tás a ne­kem cím­zett imá­da­tos le­ve­le­ket nagy buz­ga­lom­mal fel­hord­ta a ve­lem azo­nos ne­vű pro­fesszor­nak. Zs. ak­kor vég­zett a gyógy­sze­ré­sze­ti tech­ni­kum­mal, ami­kor a szín­mű­vé­sze­ti vég­zett ve­lem. Ad­dig is vi­gyá­zott rám, ápolt, s mint éde­sa­nyám, rin­ga­tott, me­sélt, s haj­hul­lás el­len ko­pasz­ra ke­zelt. Én köl­töz­tet­tem ki a szé­kely fa­lucs­ká­ba, amely­nek Ko­loz­svár­tó­li két­száz ki­lo­mé­te­rét hű­sé­ges­kü­döz­te. Már az es­kü­vő is szó­ba ke­rült a kö­vet­ke­ző nyár­ra, ami­nek re­ménnyel, ko­pasz­ko­dó­an is ka­pasz­ko­dó­an néz­tem elé­be – elvég­re ak­kor már 22 éves let­tem vol­na –, bár vál­tig pe­dze­get­tem, hogy hoz­zám ké­pest a kö­ror­vos úr­nak van egy kör elő­nye. Sér­tő vá­lasz ér­ke­zett – a ta­ná­rom is ol­vas­ta, ne­kem még min­dig meg­van – a dok­tor­ra néz­vést. És még­is: a kör ha­ma­ro­san be­zá­rult. Gyer­mek­já­ték: benn a bá­rány, kinn a far­kas. Lám, kö­rön kí­vül.

És ak­kor elő­állt M. M. kol­le­ga­nőm, hogy föl­tét­le­nül áll­jak be a Diák­ház szín­ját­szó kö­ré­be, mert fő­sze­re­plő ke­res­te­tik. Olyan he­ve­sen til­ta­koz­tam, hogy ke­vés­re rá én let­tem a cso­port­fe­le­lős. És fő­sze­re­plő a kö­rön be­lül. Ten­nes­see Wil­liams hí­res da­rab­já­val Nyár és füst­be ment terv lett a nagy meg­iga­zu­lás. A ren­de­ző pe­dig Ber­eczky Pé­ter. Aki be­csem­pész­te kö­zénk Tóth Gyu­rit.

Gyu­ri szí­nes egyé­ni­ség volt: sze­re­pelt a Sze­ku­ri­tá­té fe­ke­te­lis­tá­ján. El­ső po­li­ti­kai vét­két az any­já­tól örö­köl­te, aki a na­gya­pá­val együtt gyógy­ke­ze­lés­re jött Er­dély­be az Egye­sült Ál­la­mok­ból. A ki­tö­rő há­bo­rú itt re­kesz­tet­te őket, majd ami­kor a bé­ke is ki­tört, az öreg elő­re ment biz­ton­sá­gos kö­rül­mé­nye­ket te­rem­te­ni, de bi­zony­ta­lan kö­rül­mé­nyek kö­zött el­tűnt.

Ek­kor a lány na­gyot vé­tett: férjhez ment Ko­lozs­vá­ron. Ké­sőbb, ami­kor vég­képp meg­bi­zo­nyo­so­dott, hogy job­ban járt vol­na, ha an­nak ide­jén ő is el­tű­nik a bi­zony­ta­lan­ban, be­ad­ta a vissza­ho­no­sí­tá-si ké­rel­met. Most már Gyu­ri kö­ve­tett el po­li­ti­kai vét­sé­get: nem ment az Egye­sült Ál­la­mok­ba a vég­re elen­ge­dett övé­i­vel – mert ép­pen ka­to­na volt. Le is sze­rel­ték nyom­ban a had­se­reg­től, no meg a csa­lá­di ház­tól, és ki­utál­ták ne­ki egy tömb­ház va­sa­ló­szo­bá­ját az alag­sor­ban, le­til­tot­ták a mun­ká­ról, hogy ne zül­lesszen szo­cia­lis­ta kö­zös­sé­get ka­pi­ta­lis­ta esz­mék­kel. Aho­gyan ez már ilyen­kor len­ni szo­kott, a ré­gi cim­bo­rái a jár­dán el­ré­ved­tek a fü­le mel­lett, vagy át­szel­le­mül­ten bá­mul­ták a to­ro­nyó­rát. Én be­vés­tem a ne­vét a szín­ját­szó diá­kok név­so­rá­ba, és az egye­te­mi tö­meg­szál­lás­ról hoz­zá köl­töz­tem. Ez­zel kez­de­tét vet­te a kö­zös alag­sor­sunk. A Diák­ház asz­ta­los­mű­he­lyé­ben ha­ve­ri ala­pon ki­sza­bat­tam egy ágy­nyi desz­kát, egyen­ként ki­sé­tál­tat­tam a fő­be­já­ra­ton, Gyu­ri­nál össze­rak­tam őket. A va­sa­ló­szo­bá­ból két lép­cső­fok­kal nyílt va­la­mi ka­ma­ra­sze­rű­ség, épp olyan szé­les, hogy a fal és az ágy kö­zé be­tet­tem egy szé­ket éj­je­li­szek­rény­nek, ami az ágyat ne­ki­fe­szí­tet­te a má­sik fal­nak, hogy szét ne es­sék. Be­té­tet egy cim­bo­rám lo­pott csil­lag­ta­lan sö­tét éj­jel a Csil­lag­vizs­gá­ló ne­vű bent­la­kás­ból. A szo­bá­ban volt egy csem­pe­kály­ha, egy hi­deg­víz­csap érc­kagy­ló­val, két szek­rény, egy ágy, egy asz­tal két szék­kel, kinn kü­lön­bu­di. Az én szür­ke pla­fo­no­mat és fa­la­mat szín­há­zi pla­ká­tok­kal szí­ne­sí­tet­tem, az ágyam mel­lé fa­li­új­sá­got szer­kesz­tet­tem a tő­lem el­bol­do­gult meny­asszo­nyom örök sze­rel­met su­gár­zó le­ve­lei­ből. A han­gu­la­tot né­hány kö­zú­ti jel­ző­tá­blá­val szel­le­me­sí­tet­tem. A mo­só­kony­ha mel­let­tünk volt, fü­röd­ni be-be­lóg­tunk a bent­la­kás­ba. Ese­mény­te­len es­té­in­ket egy-egy tea mel­lett mú­lat­tuk, in­fan­ti­li­san rö­hög­ve azon, ho­gyan ol­vad a koc­ka­cu­kor a csem­pe­kály­ha gá­zé­gő­jén for­ralt víz­ben. Er­ről ne­vez­tem el Gyu­rit Vir­gonc­nak. Oly­kor koc­ka­cu­kor­ra is alig telt, de a bu­li­kon a szo­ba meg­telt, rum, bor min­dig csur­rant-csep­pent, ne­tán bő­ven volt, csak nem elég. A han­gu­lat­kel­tés­hez meg­volt az áme­ri­ká­nus cso­da­ka­zet­to­fon, ka­zet­ták a di­va­tos ze­ne­szá­mok­kal, a Vir­gonc gyom­ra ele­gáns kül­de­mény-hol­mik alól kor­gott ki. Él­tünk, mint Mar­ci: he­ve­sen.