118. nap – december 27.

Mostanáig nem ettem december végén magam szedte szedret, ma azonban sort került rá, a Káspi-tenger közelében fekvő Behshahr városában, ahová Alirezáék, a házigazdámék hoztak el. Második napja, hogy nem gyalogolok, ami határozottan jól esik testemnek, lelkemnek egyaránt. Behshahr vidékén a klíma enyhe és csapadékos, ilyenkor is zöldell a fű, a hegyoldalakat erdők borítják, ami üdítően hat rám Irán belső, sivatagos és félsivatagos területeinek kopársága után. Tegnap egy Shahmirzad nevű hegyi városkában voltunk, ami hűvös nyarai miatt kedvelt üdülőhelyük a pokoli forróságtól eltikkadt irániaknak. Shahmirzadban sok a hagyományos stílusú porta, mi is egy ilyenben éjszakáztunk.
Alirezáéknak köszönhetően egy átlagos turistánál lényegesen közelebbről pillanthatok be az irániak mindennapjaiba, ma a rokonaikat látogattuk meg.
Ami az iráni mindennapokat illeti, ebben az országban legfeljebb csak hallottak a szociáldemokráciáról, annak vívmányait, például az ötnapos munkahetet, nem élvezik. A szabadnap a péntek, ami az iszlámban a mi vasárnapunknak felel meg, azonban a boltok, műhelyek késő estig nyitva tartanak.
Iránt a legnagyobb jóindulattal sem lehet tiszta országnak nevezni, körülbelül ugyanolyan szemetes, mint Dél-Románia. Ugyanakkor, az iráni, aki az utcán a legtermészetesebb mozdulattal dobja a földre a szemetet, szinte mániákusan tisztaság- és rendszeretővé válik, amint hazaér. Eddig négy itteni lakásban fordultam meg, mindegyikben patyolattisztaság uralkodott, enni lehetett volna a földről, jobban mondva a perzsaszőnyegről. Cipőben belépni a házba elképzelhetetlen, a lábbelit háziak és vendégek egyaránt a lépcsőházban vagy az udvaron vetik le. A szállodák, éttermek vécéi gyakran, a nyilvános WC-k pedig mindig undorítóak, egy átlagos házi illemhely Iránban azonban minimum annyira aszeptikus, mint egy kórterem Romániában, megkockáztatom, egyes kórházakat le is pipál. Iránról a média kifejezetten kedvezőtlen képet fest, sokan úgy képzelik, minden sarkon fegyveres katona strázsál. Ennek semmi köze a valósághoz, nemhogy Törökországban, de Magyarországon is lényegesen több fegyveres egyenruhást látni az utcákon, mint itt. Fegyveres járőrrel nem találkoztam, közúti katonai ellenőrző pontot egyet láttam, egy szál katona álldogált mellette unottan, integetett, amikor elhaladtam. Közlekedési rendőr ellenben elég sok van, a legnagyobb csúcsforgalomban is jóízűen traccsolnak egy zsúfolt kereszteződésben vagy elmélyülten nyomogatják a telefonjuk gombjait, érdemi forgalomirányítást végezni egyet sem láttam. Felfigyeltem rá, milyen sokan használnak itt lopásgátló kormányzárat. Az autólopás gyakori, ismerőseim elmondása szerint a lopott autókat általában alkatrészként értékesítik, arra ugyanis, a rettentően elavult járműállomány miatt óriási az igény. A betörések vélhetően szintén gyakoriak, a tetszetős házak gyakran erődítményszerűek, olyan falakkal, melyek a középkorban nehéz feladat elé állítottak volna egy ostromló csapatot.

Betörő legyen a talpán, aki ide betör…

Mióta Alirezáék autóval hordoznak, láttam már az országúton menetiránnyal szemben haladó gépkocsit, egy kézzel vezető motorost és olyan motorbiciklit is, melyen négyen utaztak, köztük egy karonülő gyerek. Alireza elmondása szerint a legérzéketlenebb, legpofátlanabb és legbunkóbb teheráni autós is roppant előzékennyé válik, amint kiszáll a kocsiból, s valószínűleg maga elé enged az ajtóban, akkor is, ha pár perccel korábban lelkifurdalás nélkül elütött volna a zebrán, ha nem vagy elég éber. (Pengő Zoltán, Maszol.ro)