Az én fel­ada­tom volt reg­ge­len­te meg­ven­ni a te­jet. Vagy­is sor­ban állni érte. A kenyérért anyám vagy apám állt sor­ba, a kar­tellára adott cuc­cokért (liszt, cu­kor, stb.) a nővérem. A tej­fe­lelős azért én let­tem, mert délután jártam is­kolába (ak­kor még olyan so­kan vol­tunk az 1-es számú általános­ban, hogy az 5-6-7-ese­ket délutáni műszak­ba tették).
Ki­csi üzle­tecs­ke volt, mert a tömbházne­gyed is ki­csi, az eladónő után min­den­ki csak Piri-bolt­nak em­le­get­te – ez arról is elárul va­la­micskét, mek­ko­ra kény­szerű tisz­te­let övez­te ak­ko­ri­ban a bol­to­so­kat…

Nyolc­kor nyi­tott a bolt, legkésőbb fél nyolc­kor meg kel­lett érkez­ni a sor­ba (nyilván, ek­kor már régen nem első voltál, a rosszul alvó nyugdíja­sok már hét órától ott ücsörögtek). A szaty­rok­ban két vissza­cserélhető li­te­res te­jesüveg: ennél többet nem ad­tak egy személy­nek, ha­csak nem voltál benn­fen­tes… Szo­ro­san egymás mögé áll­tunk a sor­ban, kez­det­ben általában nem beszélgettünk: még nagy volt az álmosság, a feszültség. Három­ne­gyed nyolc körül általában megérke­zett a te­jes­ko­csi, le­rakták a ládákat. Ek­kor kissé fel­en­ge­dett a han­gu­lat, mert kez­dett biz­tos­nak tűnni, hogy meg­lesz a hőn áhított tej. Már csak azt kel­lett szem­revéte­lez­ni, meg­hozták-e a ren­des ada­got, mert oly­kor – nem tud­ni, miért – ke­ve­seb­bet szállítot­tak, s ilyen­kor a sor végén állóknak nem ma­radt. Ha­csak nem volt hu­ma­nitárius kedvében Piri néni, ki­je­lent­ve: az elöl állók csak egy li­tert kap­nak, hogy jus­son a hátsóknak is… Én nem vol­tam képes eléggé nyo­mul­ni, könyökölni: gyer­mek vol­tam, kissé gyámol­ta­lan, nyesz­lett. A sor­banállásban sok­kal ru­ti­no­sabb felnőttek tudták, hogy kell az ilyent hátrébb tol­ni, óvat­la­nul beállni eléje (nem fog szólni úgy­sem, tudták, nem olyan világ volt az, ami­kor a gyer­mek csak úgy kiállt az igazáért a felnőttel szem­ben). Nos, en­nek el­lenére, vagy ez­zel együtt, több­nyi­re si­került megvásárol­nom az egy-két li­ter te­jet. Ami­kor mégsem, hát teát it­tunk a lekváros kenyér mellé.
1989 de­cem­be­re zord, bár hónélküli volt. A sor­banállás nyűgös. Egy­re gyak­rab­ban történt meg, hogy a te­jes ko­csi késett, vagy ke­ve­sebb te­jet ho­zott. Talán a fa­gyos­kodás mi­att, de az em­be­rek is egy­re mo­g­orvábbak let­tek. Alig szóltak, csak néztek. Aztán egy reg­gel, olyan 20-a tájékán, beszélni kezdték a sor­ban, foj­tott han­gon, de iz­ga­tot­tan, hogy Te­mesváron tüntetés kezdődött, s hogy a bu­ka­res­ti­ek is. S hogy talán. Én csak hall­gat­tam őket, csak félig értet­tem az el­hang­zot­ta­kat, de a talán iz­gal­ma rám is rám ra­gadt.
Aztán karácsony jött, de va­la­hogy az an­gyaljárás öröménél végig na­gyobb volt a for­ra­dal­mi vára­kozás feszültsége. A tévében szüle­ink­kel együtt néztük a közvetítése­ket a tüntetésekről, ezek hatására kisvároskám egyébként békés népe felgyújtot­ta a he­lyi rendőrséget és meg­lin­cselt egy mi­li­cistát. Aztán már Cea­us­es­cu kivégzésének híre jött, s hogy győzött a for­ra­da­lom. A karácso­nyi sza­badság lejárt, szüleim munkába in­dul­tak, de va­la­hogy olyan han­gu­lat­ban, hogy itt a Kánaán, ezután már dol­goz­ni sem kell.
Mi gye­re­kek eufóri­ku­san vakációztunk, s bár jó nagy hó volt, szánkózás he­lyett kivégzőst játszot­tunk. Szüleim fel­dobódot­tan jöttek haza a munkából, cso­ma­gok­kal meg­ra­kot­tan. Ezután annyi tej lesz a bol­tok­ban, amennyit csak aka­runk, többé nem kell men­ned sor­baállni, mond­ta anyám, s egy zacskót nyo­mott a ke­zem­be, ben­ne va­la­mi magféleség. Mi ez, kérdez­tem csodálkoz­va. Rend­szerváltás, vála­szol­ta anyám mo­so­lyog­va. Az ame­ri­kai mo­gyorót (mint utóbb ki­derült, az volt a zacskóban), az új világrend eme első jelképét, jóízűen el­fo­gyasz­tot­tam, s azt gon­dol­tam, no te: ed­dig volt, ahogy volt, de ezután…!
Másnap szin­te tízig lustálkod­tam az ágy­ban, aztán meg­reg­ge­liz­tem, s kényel­me­sen le­bak­tat­tam a bol­tig. Meg­le­petés: tej nem volt. Nem, nem el­fo­gyott: nem is volt. Ami­kor megkérdez­tem Piri nénit, hányadán állunk (va­la­mi külföldi áru­kat pa­kolt fel éppen a polc­ra), kel­let­lenül annyit mon­dott, a for­ra­dal­mi lel­ke­sedés köze­pet­te a tejgyáriak el­fe­lej­tették elvégez­ni a munkáju­kat, tán még a te­he­nek se adták le a te­jet…

Forrás: eirodalom.ro