A FŐMINISZTER TÖRVÉNYEI

Ahogy beszél, Kínáról szóló olvasmányaim ködlenek fel bennem. Mikor is volt? Két és félezer éve, időszámításunk előtt 350-ben Csin kínai állam nagy hatalmú főminisztere, Sang Jang törvényt hozott, amely a lakosságot öt családból álló egységekre osztotta: öt család alkotott egy vut, s az abacus, a kínai kézi számológép elve alapján két vu képezett egy sit. Ha a si valamelyik tagja bűnt követett el, az egész sit vonták felelősségre. Későbbi időkben az udvarokat, ahol több család élt, egy bejárattal építették, és este bezárták. Mindez persze homályba vesző kínai múlt, de a társadalom e sejtszerű tagolása és ugyanakkor szinte intim kapcsolata a hatalommal nem mai találmány. Ma persze nincs szó „kollektív felelősségről”, de a lakóbizottság a házakban és az udvarokban zajló élet éber őre, hiszen tagjai és „aktivistái” közül szinte mindenhová jut egy.

A rövid bevezető után felkerekedünk, hogy megtekintsük a körzetet. Velünk tart Hszü asszony, a jegyzőkönyvvezető, valamint egy férfi, aki az egész interjú alatt egy szót sem szólt.
Ez a negyed Peking régebbi körzetei közül való, csupa kis hu-tung, szürke, földszintes ház, ívelt, felpúposodó cseréppel borított kínai tető. Az egyik utcasarkon újabb csoport vár a kapuban: a lakóbizottság.
Belépünk egy elég tágas, három oldalról is földszintes, alápincézetlen épületekkel határolt udvarra, amelyet sövényekkel, napraforgósorokkal, virágokkal megannyi apró kertecskékre tagoltak az egyes családok. Az egyik ajtó előtt apró széken nagymama ül, és járókában álldogáló unokájával foglalatoskodik, egy másik, fiatalabb asszony lavórban mos, a harmadik háziasszony a ház előtt álló kis kályhán párolgó ételt kavargatja. Ez hát a tiltott birodalom, ilyen udvaron „kapták el” a kíváncsiskodó nyugati diplomatát, és nyilván a lakóbizottsági asszonyok tartották őrizetben.
A bejárattól jobbra van a lakóbizottság orvosi rendelője. Kis szoba – az udvart övező épületek hasonló szobáiban egy-egy család él. A berendezés egyszerű: egy ágy, asztal, plakátok az akupunktúra és az önkéntes segítségnyújtás módjairól (néhány plakát a háborús elsősegélynyújtásra utal), az egyik falat pedig orvosságos pult foglalja el. A gyógyszerek egy részét maguk az asszonyok gyűjtötték: a gyógyfüvek reneszánszukat élik Kínában. A rendelőben nem orvosok, hanem néhány hónapos egészségügyi kiképzésben részesült háziasszonyok teljesítenek szolgálatot: ismerik a punkciós tű, az injekcióadás, a vérnyomásmérés titkait, fel tudják ismerni az egyszerűbb betegségeket, de legfőbb feladatuk a megelőzés, az egészségügyi ismeretek terjesztése, a tisztasági kampányok szervezése. Kínában az orvos csak a legritkább esetben megy házhoz, de a lakóbizottság egészségügyi központjának dolgozói meglátogatják a betegeket és az injekciót is beadják. A szolgálatot teljesítő három asszony közül kettő ugyanabban az udvarban lakik: így az állandó ügyelet biztosítva van. A súlyosabb eseteket a közeli kórházba irányítják, a rendszer lényege azonban a nagyobb egészségügyi központok tehermentesítése. A költségek minimálisak: egy tűszúrásos kezelés 5 fen-be kerül (50 fillér). S persze: ezek az asszonyok a családtervezésnek is lelkes propagandistái, akik szívesen látják el fogamzásgátlókkal a házaspárokat. A városok egészségügyi hálózatának egyik elsőrendű célja a születési arányszám csökkentése, és ebben az ilyen kis helyi propagandaközpontoknak van a legnagyobb szerepe: a szomszédasszony szavára mindig szívesebben hallgatnak.

Ismét felkerekedünk és végigsétálunk egy tipikus, falakkal szegélyezett hutungon. Gyerekek masíroznak velünk szemben libasorban, öregasszonyok vigyázzák a bejáratokat, a járókákban nagyra nyitják szemüket az apróságok. Aztán belépünk egy különösen szép udvarra: fák magasodnak, napraforgók nyújtják nyakukat, középen az obligát vízcsap (a lakásokban nincs folyóvíz, de az is haladás, hogy legalább az udvaron van). Az udvar legnagyobb épületében varroda működik: egyike az utcabizottság irányítása alatt álló helyi üzemeknek.
Odahaza „tanácsi iparnak” neveznénk az ilyenfajta kis vállalkozásokat. A fengsengi utcabizottság hét kisüzemet igazgat: az egyikben dobozokat gyártanak, a másikban rugókat, a harmadikban, ahol éppen most járunk, gyerekruhákat hímeznek, díszítenek egy nagyobb üzem megrendelésére, és így tovább. A látvány színes: a terem közepét elfoglaló asztalon nagy halomban magasodnak a már elkészült, bájos gyerekruhák, körös körül az ablakoknál pedig csattognak a varrógépek, dolgoznak az asszonyok. Ezeknek az üzemeknek éppen ez az értelme: a háziasszonyok, öregek bevonása a termelésbe. Megkérdezem az asszonyokat, mennyit keresnek itt. Változó, hangzik a válasz, attól függ, hogy hány órát tudnak dolgozni naponta és milyen munkán; általában havi 20 és 40 jüan között mozog a keresetük. Mivel Pekingben 35—40 jüan az ipari minimálbér, ez nem sok. A legtöbb nő és öreg azonban az itt keresett összeget afféle kiegészítő konyhapénznek tekinti, mondják vezetőink. Sokan hazaviszik a munkát: bedolgozók.

Következik: HÁROM ÁLLANDÓAN OLVASOTT CIKK

Forrás: A fal mögött: Kína. Gondolat, 1975. Világjárók 98. 134-150. oldal.