Kilyukadt a zoknija, pedig vadiúj volt, ma reggel húzta fel először. Dühös lett, mert én olyan olcsósári vagyok, és az istennek sem vennék egyszerre két párat. Most ugye lenne mivel lecserélni ezt a lyukasat. Később (de még aznap) aztán még egy sor egyéb is kilyukadt: a nadrág zsebe, a kocsi kipufogó csöve, no meg a saját kivénhedt dobhártyája.
Hiába, ez egy ilyen nap volt. Reggel sietett és túl hangosra állította be a hallókészülékét. Útközben elhaladt mellette egy káposztával megrakott furgon, az árus pedig teljes hangerővel belebömbölt a megafonba, hogy varză cumpărați, káposztát, varză !!!! Ennek is én voltam az oka: ha tegnap megvettem volna azt a fél kiló kenyeret meg a kicseszett hajfestékemet, neki nem kellett volna ma reggel elfurikáznia a közértbe s az a bunkó káposztás nem lyukaszja ki a dobhártyáját. Most aztán mehet a lyukas zoknijával kórházba. És mit mondanak azok ott? Jé, ennek biztos nincs felesége!
Én persze nem haragszom rá. Végső soron harminckét év alatt mindent meg lehet unni, még ha sokkal jobb is lenne a világ körülöttünk, mint rossz korában. De nem jobb.