Aztán el­kerültem a szi­getről – így utólag vissza­gon­dol­va, nem is volt az szi­get –, te­her­ko­csi­ra rak­tak, s fel­pumpáltak egy to­ronyház har­ma­dik eme­letére. So­sem bírtam víz nélkül. Folyóval saj­nos nem büszkélked­he­tett eme város – egyébbel se na­gyon –, de sze­rencsére a közel­ben volt egy kis tó. Némi víz, káka, békák, sem­mi nagy fel­hajtás. De! Már a fris­sen be­ren­de­zett új lakásból is szíve­sen lógtam el a tópart­ra, ez később megrögzött szokásommá vált. Kez­det­ben megróttak érte, aztán el­fo­gadták, mint fur­csa bo­ga­ra­mat. Vagy el­fo­gad­tak, mint fur­csa bo­ga­rat?
Egyébként az új lakás ka­csalábon for­gott, szédültünk is ben­ne eléggé; szűkös is volt, főleg miután Rókának is ki­jelöltem a helyét. Anyám mor­golódott egy ide­ig, de aztán be­ad­ta hol­mijának felét egy kon­szignációba. (Egy­szer még vissza­utaz­tunk, haza a régi házba, döngettük a fa­la­kat: gyászo­san kong­tak. Lézengtünk egy ki­csit az ud­va­ron, felrúgtunk egy-két tyúkok által kivájt tökhéjat; meghökkentünk azon, hogy mi­lyen nagy­ra nőtt a fű, elkészítettük a háztájék térképét, hogy min­dig emlékezzünk rá, kulcs­ra zártuk az ajtót-ka­put, meg­von­tuk a vállun­kat, s vissza­utaz­tunk az új lakásba, úgy, hogy ide nincs miért jönni többé).
Szóval, a tó… Jó minőségű járda volt körötte, mert a mai ta­vak már csak ilyen urbánu­sak: sem­mi gödör, csak príma asz­falt. A meg­te­hető út csöppet sem volt meg­erőltető, egy­aránt kibírta a nyugdíjas La­jos bácsi aga­ra és La­jos bácsi; de Ma­ris­ka néni is körbejárta csekély egy órácska alatt, kötögetés közben. Sze­rel­me­sek is men­tek oda, mert azok olya­nok, hogy min­den­felé el­men­nek. Néha meg­fi­gyel­tem járástech­nikáju­kat: olyan össze­csim­pasz­kod­va-ka­pasz­kod­va men­tek, ahogy csak a sze­rel­me­sek képesek; én egy három hóna­pos tan­fo­lya­mon se tud­tam vol­na meg­ta­nul­ni, már a gon­do­latától is össze­akadt a lábam.
Per­sze, azért nem volt egy ki­mon­dot­tan fel­ka­pott hely az a környék, pon­to­sab­ban: a környéken egyáltalán nem vol­tak fel­ka­pott he­lyek, Ti­zen­nem­tomhánya­dik Nem­tom­ki se ott tar­tot­ta a délelőtti sétáit (a délutánit meg pláne nem), talán épp ezért sze­ret­tem oda járni. Egyedül. Ha lélekbúvár lennék, azt mon­danám ma­gamról, hogy az egyedüllét búskom­orrá tett, így vi­szont csak annyit tu­dok szólni: ked­venc időtöltésem az volt, hogy a tópar­ton üldögélve be­lelógat­tam a lába­mat a vízbe. Össze­barátkoz­tam a ha­lak­kal, de a víz szel­lemével is egészen jól kijöttem. Megígértem, hogy egy­szer majd meg­mu­ta­tom neki a bélyeg­gyűjteménye­met. Szép gyűjteményem van ugyan­is, több mint hat­ezer da­rab, közte sok rit­kaság, s ed­dig még sen­ki­nek se mu­tat­tam. Ma­napság már nem érdek­li ilyes­mi az em­be­re­ket. Egyéb se na­gyon.
Ha a par­ton üldögélve jól kinyújtot­tam a nya­kam, láthat­tam Várost. Város egyi­ke ama lakótömörülések­nek, amit város­nak ne­vezünk, csak sok­kal rosszabb, mert amióta le­pa­kolt az a fránya te­her­autó, ne­kem is ott kel­lett élni. De csak ritkán nyújto­gat­tam a nya­kam, több­nyi­re görnyedt test­tartásban ültem, ami nem túl férfi­as, még csak nem is egészséges, s ez­zel már jel­le­mez­tem is ma­gam. De a görnyedt, előre­hajló test­tartásra azért volt szükség, hogy köze­lebb le­gyek a tó felszínéhez. Például, meg­fi­gyel­het­tem, ho­gyan reagál érzel­mi­leg, ha apró ka­vi­cso­kat dobáltam belé. Han­gu­latától függően hol örült, hol po­kol­ba kívánt. Re­ak­cióját a gyűrűzésből le­he­tett ki­ol­vas­ni; idővel nagy jártasságra tet­tem szert eb­ben, a disszertációmat is ebből ter­vez­tem írni. Oly­kor fürödtem is (nem, horgászni soha!), azt hi­szem főként nyáron, de le­het, hogy télen is (rég volt, nem emlékszem min­den részlet­re).
Aztán on­nan is el­kerültem, mert az én sze­rencsém már csak ilyen, hogy min­den­hon­nan el­kerülök (megint fel­pa­kol­tak egy te­her­autóra, s elszállítot­tak egy város­ba, ami olyan, mint Város, csak rosszabb egy ki­csi­vel). Azóta eléggé el­akad­tam a disszertációírással, mert még sok te­rep­munkára len­ne szükség, de vissza­men­ni már nem le­het. Er­re­felé pe­dig nin­cse­nek ta­vak. Sőt, ma­napság már se­mer­re sin­cse­nek ta­vak. Oda­let­tek, meglógtak, mit tu­dom én. Ami­kor emi­att pa­nasz­kod­tam, azt mondták, kísérle­tez­zek egy kagyló vízben. Nem értik, hogy az nem ugyan­az. A tónak személyisége van, egy kagyló víz léte vi­szont tel­je­sen eset­le­ges, a dugó kihúzásán áll, vagy bu­kik. A ta­vat ilyen veszély nem fe­nye­ge­ti, ezért tud ő ki­egyensúly­o­zott és jókedvű len­ni. Ezért hiány­zik ne­kem ve­szettül egy tó. Országo­mat egy tóért! Egy egészen pi­cikével is beérném, csak tó le­gyen. Le­hes­sen leülni a partján, ha fe­szeng­ve is, le­hes­sen be­lelógat­ni a lábam a vizébe, ha csak bokáig is, és le­hes­sen nézni a fod­rozódó felszínt. A Várost is, eset­leg, de azt nem muszáj. Nem va­gyok én na­gyigényű. De tény­leg. De ko­mo­lyan. Főként a disszertációm mi­att kérem: tehát a világnak tu­dományos érde­ke. Ezt minden­ki beláthat­ja. Ugye? Ugye, na?!

Forrás: eirodalom.ro