A kultúra egy furcsa dal,
legyen bár hettita, magyar,
magáról bármit is szaval:
ápol és felkavar.

A kultúra nem múzeum,
vagy egy savanyú líceum,
egy babéros elízium,
unalmas és elun.

Emléktábla sem lehet ő,
egy szép elefánttemető,
hol a rothadás is dicső,
nyársat nyelő.

Ha meghagy abban, mit hiszel,
ha mindig mosdóba vizel,
és mindig nyakkendőt visel:
agyvérzés visz el.

Hanem feláztat és kibont,
máshová költözik a front,
a szép kényelemből kiront,
hús lesz a csont.

Nemcsak mindig nyílik a pitypang,
hagyománnyal omlik a firhang,
gőgben feszít folyton a fitt rang,
közben a szív pang.

Földrengés: hová fuss vajon?
Árvíz: hajón vagy tutajon?
Vagy pucéron, mint a majom?
Surprise-talon.

És onnan aztán nyugalom,
a semmiből egész vagyon,
és tapasztalat egy halom:
ó-új alom.

És akkor megint nyugton ülhetsz,
magadban ismét elmerülhetsz,
hogy aztán ismét menekülhess,
szélnek feszülhess.

Ha nem hagyod a csónakot,
kár is volt tengert hordanod,
magad így megszólítanod,
röhög a hold:

mert nincs édes, ha nincs fanyar,
fogad akkor van, hogyha mar,
szélcsend akkor, ha zivatar
még felkavar.