Bölöni Domokos böngészője
ÉLETEM LEGVIDÁMABB EPIZÓDJA (1)
* Szép Ernő
Életem legderűsebb epizódja? Azt hiszem, éppen e pillanatban fog lezajlani.
Én ugyanis Paul Fort francia költővel tartok, aki azt írja egy helyen, hogy poétához nem illik semmiféle nyájjal együtt szaladni.
Paul Fort kedvenc költőm, és az az elhatározásom, hogy én mindenkor szavazatommal támogatom kedvencemet. De most mégis megszegem ezt az elhatározásomat, mert a kérdés elől nem tudok kitérni… És így elmondom, hogy életem legderűsebb epizódja az volt, amikor először ültem be redakcióba, és első versemre egy olvasó válaszbélyeggel ellátott kérdést küldött be: írja meg a szerkesztőség, hogy a vers volt-e szép, vagy az, aki írta, vagy pedig csak a költő neve Szép Ernő?!
Színházi Élet, 1924/52
* Színi Gyula
A Pesti Naplónál akkor Balla Mihály volt a szerkesztő. Én – fizetés nélkül való volontőrnek léptem a redakció kötelékébe; persze még ifjú voltam és könnyelmű, murger-alak…Vagy hat-hét napon keresztül dolgozgattam így, de szorgalmasan és szépen, mintha fizetésért tenném. Néhány színes hírt adtam át a szerkesztőnek ez idő alatt; szép, könnyes, szomorú és kacagó írásokat.
Alig telt el az első hét: a szerkesztőm behívatott magához. Azt mondta:
– Nézze fiam, látom, hogy maga értékes ember, akinek a munkáját nem szabad ingyen igénybe venni. Vegye tehát tudomásul, fiam, hogy mától kezdve maga fizetéses tagja a redakciónak.
Kérdéseimre kiderült, hogy hatvan korona lesz a fizetésem, ami akkor sem volt mesebeli összeg, de az akkor való viszonyok között mégis kész boldogság volt egy fiatalember számára.
Szédülő fejjel hagytam oda szerkesztőm szobáját. Hatvan korona, havonként! Álomnak is merész!…
Hogy a nagy örömet és váratlan meglepetést ellensúlyozzam, valahogy szóltam a szerkesztőségi szolgának, hogy hozzon fel egy pohár sört a fizetésem terhére, amit bizony még meg sem kaptam akkor. A szolga – miért, miért nem, én nem értettem akkor – vigyorgó arccal távozott. Mikor visszatért, értettem meg csak, hogy miért volt oly széles a kedve, és milyen ravaszság húzódott meg a vigyorgása mögött.
Ugyanis mind a két keze tele volt söröspalackokkal; így érkezett vissza. A többiek, a redakció fiatal tagjai tudniillik már tudták akkor a nagy eseményt, amit a szerkesztő előzően megbeszélt velük és – minden fiatal munkatárs egy-egy korsó sört rendelt a szolgával előre –, az én fizetésemnek a terhére.
Hát így lett az én életem legvidámabb epizódja az a tény, hogy legelső újságírói fizetésemből egy fillért sem élvezhettem, mert – mind megitták előlem a kollégáim.
Színházi Élet, 1924/52
* Somlyó Zoltán
Mielőtt a magam életének legvidámabb epizódját elmondanám, engedtessék meg nekem a kérdés: történhet költővel vidám dolog? Egyáltalán: olyan emberfajtának számítható-e a költő, aki csintalanságok
után futkározik –, aki kiélvezi ezeket a humoros helyzeteket –, vagy mindenben a mulatságos ellenkezőjét keresi? Én – tragédiának érzem a magam mulatságos történetét, de elmondom, mert lehet, hogy én látok rosszul, és nem a közönség, amelyet gyakran láttam és hallottam hahotázni akkor, amikor nekem a vérem hullott.
Lehet már tíz éve az ügynek. Egy nagyon gyönyörű leányt ismertem meg. Helgának hívták. Valami egészen különös egyéni bájt fedeztem fel benne, ami – hogy úgy mondjam – nagyon megejtett. Finom és szőke volt. Összebarátkoztunk. Nagyon. Mondhatnám: a szerelemig.
Azután? Egy kis intermezzó. Mikor legközelebb találkoztam vele, mintha alacsonyabb lett volna egy kicsit…a haja is sötétebb volt egy árnyalattal… az a különös, egyéni báj is megfakult valahogy picikét. Emellett szeszélyesnek mutatkozott, amit első alkalommal nem tapasztaltam.
Arra kért például, hogy ne hívjam Helgának, hanem Paulának.
– Persze…megteszi az ember. Persze…a szerelmes fiatalember sok mindent megért anélkül, hogy valójában értené a dolgot. Hiszen a legtöbb szerelemben nemcsak a testet takaró ruhát, de a lelki szépségeket is mi aggatjuk rá hölgyeinkre, a magunk lelkéből.
– Hát…szép volt ez a szerelem. Nem olyan színes, mint ahogy az első találkozás után vártam, de – pótoltam önmagamból. És rajongtam Pauláért.
Nem részletezem tovább a dolgot. Egy nap, az utcán – véletlenül! – találkozom a szerelmemmel, és most. csodálatosképpen olyan, mint akkor, legelőször volt. Magasabb; egy árnyalattal világosabb a haja, és újra ez a megejtő egyéni báj!…
– Szervusz! kezedet csókolom!
– Szervusz. Hogy vagy? Milyen régen láttalak!…
…Hamarosan kiderült, hogy – megint Helgával beszélek. Paula és Helga: testvérek. Együtt sohasem láttam őket. Megtévesztésig hasonlítanak egymáshoz.
Hát ez az én életem legvidámabb epizódja.
Helgát szerettem –, és Paulát kellett megtartanom.
Színházi Élet, 1924/52
Pusztai Péter rajza