HÁROM ÁLLANDÓAN OLVASOTT CIKK

Ugyanebben az udvarban él a bemutatásra választott kínai munkáscsalád. A három kis – egyenként talán 12—15 négyzetméteres szobában négy nemzedék, összesen nyolc ember él, de látogatásunk pillanatában csak a családfő felesége, idős anyja és egyik unokája tartózkodik otthon. A középső szoba a fogadó: a faragott asztal mellett álló sámlikon foglalnak helyet a külföldi vendégek, velünk szemben, a bejáratnál ül Szung Kuang-csen, az 50 éves háziasszony-nagymama, előtte ott lábatlankodik a kisunoka, lányának gyereke, egy másik széken Szung asszony férjének 75 éves mamája, Kao néni helyezkedik el, az ajtóban meg ott áll Hszü asszony és az utcabizottság többi vezetője. A beszélgetés meghittsége ennek megfelelő: Szung Kuang-csen, aki most épp az ebédet készíti a család délre hazatérő tagjainak, röviden elmondja, hogy a felszabadulás előtt nyomorgott a família, de most, hála Mao elnöknek, boldogan él. Férje, Kao Hszin-fen, káder, azaz vezető egy üzemben, mind a három gyerekük felnőtt már és keres, ketten munkások, a harmadik tanítónő, a vejük szintén munkás, a három és fél éves kisunokára a dédmama és ő vigyáz. Ő maga az udvaron levő hímző-üzemben dolgozik, megkeres maga is havi húsz jüant. A dédmama nyugdíjas. A havi össz-kereset 260 jüan, ami még nyolc részre osztva is szép summa. A lakbér havonta 10 jüan, beleértve a villanyt és a vizet is, a család táplálkozása havi 130—140 jüant emészt fel. A családi vagyon: egy varrógép, két kerékpár, négy karóra, egy rádió, két tranzisztoros táskarádió. A bankban több mint 500 jüanja van a Kao-famíliának, havi 1,8 ezrelékes kamatra, ebből azonban nemsokára felemészt vagy 200 jüant az egyik fiú közeli esküvője: csak a kiszemelt új ágy belekerül vagy 40 jüanba. Jómódú famíliáról van tehát szó: Kínában elsősorban azok a családok élnek jobban, ahol több a kereső, mint az eltartott. Ebben a családban majdnem mindenkinek van saját jövedelme. Azt már nem sikerül megtudnunk háziasszonyunktól, ki mennyit ad haza és mennyi zsebpénzt tarthat meg, mennyit költ közlekedésre (a családfőt gyári busz viszi munkahelyére, naponta kétszer egyórás utat tesz meg), ki hol alszik (a két másik szobát az ágyak dominálják, és az interjú során kiderül, hogy az egyik fiú nincs is Pekingben, sőt szó esik egy negyedik szobáról is, ezt azonban nem mutatják meg), hányan esznek odahaza. A Kao-família, mint általában minden kínai, korán fekszik: este 9 felé már mindenki alszik és reggel 7 felé már talpon van. A dolgozó családtagok este 6 és 8 között térnek haza. Szórakozás: hallgatják a rádiót, kártyáznak, sétálnak a kisunokával. A dédmama, aki eddig hallgatott, megszólal: ő már több mint 70 éves, és Mao elnöknek köszönheti, hogy egészséges és boldogan él, múlt szerdán is moziban volt, látta a Vörös lámpás történetét. Hszü asszony arcán a bejáratnál elégedett mosoly tűnik fel a kiváló közbeszólás hallatán, ez azonban fokozatosan leolvad, amikor a háziasszonyt a politikai stúdiumokról kezdem kérdezgetni.
A Fengseng körzetben – halljuk – hetente két-három alkalommal rendeznek szemináriumot a háziasszonyok számára. Mivel Szung bizonytalan válaszokat ad, Hszü asszony jobbnak látja, ha maga veszi át a szót. Ezeken a kétórás üléseken az asszonyok és öregek a Zsenmin Zsipao és a Hungcsi cikkeit olvassák, Marx, Engels, Lenin, Sztálin és persze Mao elnök műveit tanulmányozzák.
Vendéglátó háziasszonyunk sűrűn bólogat.
– Mi volt az anyag a legutóbbi szemináriumon? – kérdem.
Szung még jobban zavarba jön. Vagy hiányzott, vagy olyan témáról volt szó, amiről nem tudja, közölheti-e a külföldivel. Hallgat, így hát Hszü asszony (talán egy csoportba jár vele?) felel helyette:
– Mao elnök állandóan olvasott három cikkét tanulmányozták.
Mivel a szóban forgó három cikket valóban az elemitől, sőt az óvodáktól kezdve állandóan olvassák Kínában, a válasz kézenfekvőnek látszik: Szung Kuang-csen lelkesen bólogat:
– Azt, azt. Mao elnök három állandóan olvasott cikkét. Pedig nyugodtan felelhette volna, hogy olyan témáról volt szó, ami nem tartozik a külföldiekre.
A szemináriumi csoportokon keresztül nyújtanak a felsőbb szervek tájékoztatást a lakosságnak (a dolgozók munkahelyükön részesülnek hasonló eligazításban, tagjai hasonló szervezeti hálózatnak). így például a kínai sajtó néha éveken keresztül csak utal egy-egy kegyvesztett politikusra, de a lakóbizottsági gyűléseken közlik, kit illet a bírálat. A China Reconstrusts beszámolója szerint például a Fengseng-körzet minden „tanulmányi csoportja” legalább két-három gyűlést szentelt a „Liu
Sao-csi féle csalók elítélésére”. A „csaló” kifejezés 1971 ősz óta a kínai sajtóban Lin Piaóra vonatkozott. Nyilvánvaló, hogy ezeken a gyűléseken már nyíltabban beszéltek, és közölték, kiről van szó. Lehet, hogy Szung asszony éppen egy ilyen „szemináriumon” vett részt látogatásunk előtt.
Ezek nélkül a kis csoportok nélkül el sem lehetne képzelni a mai kínai társadalmat. A Pekingben élő külföldi gyakran találkozik velük. Ha jobb az idő, a megbeszélésekre a szabadban, az utcán kerül sor. A résztvevők magukkal hozzák kis sámlijukat, letelepednek a fák között, és a szemináriumvezető felolvassa a kijelölt anyagot vagy utasítást. És nem mindig puszta elméletről van szó. A lakóbizottságok szervezték például Kína nagyvárosaiban 1969 őszétől az óvóhelyépítési kampányt. Miután a központi hatóságok meghatározták az általános célokat, ezeken a gyűléseken közölték, melyik házban miféle óvóhelyet kell építeni, az egyes házak lakóira milyen feladat vár, vagy később itt mondották meg, hány téglát kell minden pekingi polgárnak házilag készítenie.
Ez az a fórum, ahol a kínai lakosságot a külföldivel kapcsolatban tanúsítandó magatartásról eligazítják. Itt közölték például a „kulturális forradalom” idején, hogy a külföldieknek nem szabad elolvasniuk a nagybetűs plakátokat, a tacepaókat. Attól fogva az idegent gyanakvó kínaiak állták körül, ha az utcán ácsorgott, és igyekeztek pontosan megállapítani, merre néz, a kirakatra vagy a mellette levő tacepaóra. Ha úgy vélték, hogy az utóbbira, barátságtalanul eltanácsolták, és még ez volt a jobbik eset. Itt közölték azt is, hogy a külföldi nem fényképezhet Peking utcáin, s ha egy kínai azt tapasztalja, hogy külföldi kattogtatja masináját a közúton, állítsa le. Persze, mivel hivatalos tilalom nincs, a tiltakozásnak egyéninek kell lennie: milyen alapon fotóz az idegen kínai embereket azok személyes engedélye nélkül? Később ugyanitt hozták a lakosság tudomására, hogy ezt a tilalmat, tekintettel az egyre nagyobb számú külföldi vendégre, megszüntették, és a jövőben nem kell, sőt nem szabad reagálni a kamerák kattintására. Az utcákon ezentúl csak a bámészkodók néma serege vette körül a kíváncsi fotósokat. A lakóbizottságok adtak tájékoztatást arról is, hogyan kell viselkedni Nixon látogatása idején (sem ellenségesen, sem barátságosan), és miként kell felelni, ha netán külföldiek faggatóznának ezzel kapcsolatban. A hatvanas évek elején a kínai sajtó még tartózkodott a Szovjetunió elleni nyílt támadástól, de a lakógyűléseken közölték, kiket kell érteni a „modern revizionisták” kifejezésen. A példákat vég nélkül lehetne sorolni. Az utcabizottság biztosítja a tömegek irányítását azon a szinten, ahol a tömeg még emberek, szomszédok, egyének mozaikja.

Következik: AZ ESTI HÍRLAPPAL PEKINGBEN

Forrás: A fal mögött: Kína. Gondolat, 1975. Világjárók 98. 134-150. oldal.