Bölöni Domokos böngészője
ÉLETEM LEGVIDÁMABB EPIZÓDJA (2)
* Herman Lipót
Szerbiában történt, a szabácsi ütközet után. A lövészárokban feküdtem, halálosan kimerülve, és elaludtam.
Kínos álmom volt.
Azt álmodtam, hogy érettségi vizsgámon vagyok, és nem tudok felelni. Rettenetesen drukkoltam, éreztem, hogy meg fogok bukni, el vagyok veszve, nem megyek át az érettségi vizsgán.
Hatalmas robbanás ébresztett fel. A hideg verejték még ott ült a homlokomon, a rémület még az arcomon volt, amikor felültem a lövészárokban. Egy ellenséges gránát robbant fel a közelemben, arra ébredtem fel, hogy lőnek bennünket.
— Hál a istennek, nem vagyok az érettségin — konstatáltam boldogan, és megelégedetten néztem a jobbra-balra lecsapódó gránátokat.
Ez volt életem legvidámabb esete.
Színházi Élet, 1924/52
* Emőd Tamás
Őszintén szólva sok vidám dolog nem történt velem az életben…De mégis. A háborúban a …-ik honvéd gyalogezredben szolgáltam. Egy szép napon szigorú parancsot kaptam, hogy másnap délelőtt jelentkezzem kihallgatásra R…y százados följelentésére.
A kihallgatáson a százados nyersen rám rivallt:
– Magát megbüntetem harminc napig tartó kaszárnyaáristomra, hamis név használatáért.
– ?…
— Magát Fleischer Imrének hívják, holott az életben Ernőd Tamás néven szerepel.
Aki volt katona, az meg fogja érteni, hogy nem magyarázhattam meg a százados úrnak, hogy az Ernőd Tamás név csupán írói név, s mint ilyent jogosan használhatom.
A büntetést le kellett töltenem.
Hogy ez az eset nem vidám? Lehet.
De én nagyon vidáman fogtam fel, és vidáman töltöttem ki a büntetést.
Színházi Élet, 1924/52
* Pekár Gyula
– Az a bizonyos eset a gőzfürdőtől a Műcsarnokig történt. Hazajöttem Párizsból, s a gőzfürdőbe mentem. Sportember, bajnok voltam akkortájt. Gyakori látogatója a gőzfürdőnek. Legjobb barátaim természetesen a masszőrök voltak. Egyszer megszólal az egyik, Iván:
– Nézze nagyságos úr, hogy nézik.
Megfordulok, egy Petőfi-formájú embert pillantok meg. Fadrusz János volt. Hozzám jön, tapogat.
– Micsoda maga, barátom! Réz- vagy vasmunkás? – kérdezte.
Tréfára állt a kedvem.
– Kezét csókolom nagyságos úr, vasmunkás.
– Mennyit kap egy napra? Azt hiszem, két vagy három forintot mondtam.
– Jöjjön hozzám – invitált, – kétannyit fizetek.
Áradozva dicsérte az alakomat, s optimaforma szerződést kötöttünk. Ekkor újra megnézett. Végigtapogatta a karomat, s mikor a tenyeremhez ért, meglepetten jött rá, hogy tévedett.
Szabadkozóan kérdezte:
– Kihez van szerencsém?
Modelírozott végül is. Talán Stróblnál is alaposabban, akinek Toldijához három hétig ültem modellt. Fadrusz gipszbe öntötte a lábamat. Később, a várbeli Horthy-feljáró Atlaszait is rólam mintázta…
Jó barátság fejlődött ki köztünk, s farsangkor együtt mentünk a műcsarnoki jelmezbálba. Én gladiátornak öltözködve, egy rózsaszínű trikóban nagy meztelenségemmel tündököltem, de persze kard is volt az oldalamon. Felesége prereferita szent volt, Fadrusz sátánnak öltözött. Talpig pikkelyes trikó, luciferezett arc, szentjános-bogárka-díszű nagy szárnyak. Kocsin mentünk. A sátán a bakra ült, a szent s a gladiátor a kocsiba.
Már a Krisztina-téri rendőr is szaladt utánunk, de a kocsis gyorsan hajtott, s nem ért utol. A Lánchíd előtt azonban elénk állt a rendőr. Én kihúztam a kardomat, s elkezdtünk hadakozni. Óriási volt a csődület.
Persze igazoltatás lett a vége. De mégis véget ért az út a Naphegytől a Műcsarnokig. A jelmezbálon aztán szegény Fadrusz volt a legszebb. Öltözéke messze kimagaslott a többieké fölé. Tőlem a meztelenségem miatt mindenki elfordult. Nem is akadt táncosnőm: senki sem akart táncolni velem. Így aztán egész éjjel Fadrusznéval táncoltam, aki öltözék dolgában alig valamivel állt jobban, mint én.
Ez volt életem legmulatságosabb esete.
Színházi Élet, 1924/52
* Krúdy Gyula
Életem legmulatságosabb epizódja egy disznó volt. Ködös hajnalon, falusi szekéren, szalma alatt hozták a Kiskunságból, Szenes Gábor urambátyám pusztájáról. A röfögő sertéssel a pusztai kocsis előbb bejárta az egész Margitszigetet –, még a Nagyszállodát is –, amíg végre eltalált a lakásomra.
– Mit csináljak most ezzel a mázsás idegennel? – kérdeztem magamban, amikor az udvarunkba befordult a szekér.
– Le kell szúrni, mert tegnap óta nem evett – vélekedett a kun kocsis.
El kell adni – tanácsolta egy szomszéd, aki már kotorta is zsebében a pénzt a disznóért.
– Vissza kell küldeni, odakint a pusztán vágják le! – riadozott a szakácsném.
Szerencsére eszembe jutott a kalendárium, eszembe jutott, hogy Disznóölő Tamás nevenapja van –, már ezt csak megünnepeljük, ha disznó is van hozzá. Elhatároztam, hogy magam végzek a disznóval addig, amíg Óbudáról a hozzáértő hentes megérkezik.
Az őrmester figyelmeztetett, hogy a disznóöléshez és azt követő pörköléshez rendőrségi és tűzoltósági engedély szükséges. Nohát, az az átkozott telefon ez esetben jól működött. Greguss Dániel, a dunai kapitány nyomban megadta az engedélyt a disznóöléshez, ugyancsak beleegyezett a tűzoltóság is, hogy nem fog szekereivel kivonulni, ha tüzet jelentenek neki a Margitsziget közepéről.
Soha odáig nem szúrtam disznót, de mégis sikerült.
Mire az óbudai hentes megérkezett, már szép barnára volt pörkölve a disznó.
A kocsi utazhatott vissza a Kiskunságba.
Színházi Élet, 1924/52
Pusztai Péter rajza