AZ ESTI HÍRLAPPAL PEKINGBEN

Ezt persze nem Hszü asszony fejti ki, ő ilyen témákról nem beszél. Tőle az utcabizottság kommunális munkájáról, a kínai hétköznapok témáiról kérek felvilágosítást, amikor a tapasztaltak megbeszélésére visszatérünk a központba. Újra zöld teát iszunk, s én széthajtogatom az Esti Hírlap egyik példányát, hogy az „Itt a budapestiek beszélnek” rovatból idézzek. Ha ugyanis egyszerűen csak azt kérdezném, csalnak-e a bolti kasszánál, van-e bürokratikus huzavona a kérelmek intézésénél, akkor házigazdáink minden valószínűség szerint nem csupán tagadó válaszokat adnának, de ráadásul alkalmasint meg is sértődnének, hogy ilyesmit feltételezek. így a kérdések akusztikája más. Lám, ilyen gondjaik vannak a pestieknek, hogy fest ez Pekingben?
Még mindig késik az óvoda megnyitása – olvasom az egyik címet. Mármint Pesten. Hszü asszony lelkesen ecseteli a fengsengi bölcsődék és óvodák állapotát. Négy is van belőlük, ezek kiegészítik a kerületi intézményeket. A felszerelés egyszerűbb, de itt is megfelelő ellátásban részesülnek a gyerekek, és havonta csak 12 jüan a szülőkre háruló teher. És a gyerekek hány százaléka jár óvodába? Hát azt pontosan persze nem tudja megmondani, sok gyerekre a nagymamák vagy a szomszédok vigyáznak napközben, vagy ahol sok a gyerek, otthon marad a mama, ő vezeti a háztartást, és vigyáz a kicsikre. Ha az óvodák száma mindössze négy és az iskoláskor alatti gyerekek száma több mint hatezer, mindenesetre feltételezhető, állapítom meg, hogy a fengsengi mintakörzetben sem kerül a gyerekek többsége bölcsődébe vagy óvodába.
Lássunk egy másik pesti hírt. Beázik a tető, de a házkezelőség nem intézkedik. No persze, magyarázza Hszü asszony, a házak karbantartása nem egyszerű dolog. A lakbér minimális, és nem fedezi a kiadásokat. Az utcabizottság egyik irodája a házkezelőség. Itt gondoskodnak a lakosság panaszainak orvoslásáról, de a lakosságot is mozgósítják a hibák kiküszöbölésére. Az állam jelentős szubvenciót fizet a házak állagának megőrzésére.
A bizottság mindenesetre továbbítja a panaszokat az illetékes szervekhez.
Így például a Suncseng-hutung lakói csak az utca végén levő kútnál jutottak folyóvízhez, és a házakból sem vezetett ki elég csatorna. A probléma különösen nyáron okozott sok gondot, amikor megnőtt a vízfogyasztás. A vízművek végül is több kutat és csatornát létesített. Ugyanebben az utcában a vegyesbolt túl kicsi volt, és még az olyan egyszerű cikkekért is, mint a tű, cérna és gomb, messze kellett menniök a lakóknak. A bizottság levelet írt a városi kereskedelmi hivatalnak, és az üzletet kibővítették. Az utcában nem volt telefon sem: ismételt kérésre végül felszereltek egy nyilvános telefont. (Ezek a készülékek általában valamelyik üzletben működnek; az utcai telefon ritkaság.)
Házat venni a városban természetesen nem lehet: minden épület köztulajdon.
Az Esti Hírlap apróhirdetéseit mutatom. Mindenki előrehajol: kínai újságok nem közölnek hirdetéseket. Az, hogy magánszemélyek magánigényeik kielégítése céljából a sajtót veszik igénybe, szemmel láthatóan fantasztikus tünemény a fengsengi utcabizottság vezetői számára. Amikor megjegyzem, hogy még házassági hirdetések is akadnak itt, az arcokra alig palástolt ámulat ül ki. Kínában a hirdetéseket villanyoszlopokra, a vasútállomások falaira és hasonló helyekre ragasztják. Ha mondjuk egy sanghaji Pekingben kap munkát, akkor a sanghaji és a pekingi állomás környékén is cédulákat ragaszt az oszlopokra, lakáscserét javasolva olyan pekingieknek, akiket viszont Sanghajba helyeztek.
Hogyan lehet lakást cserélni? – kérdezem Hszü asszonyt. Nagyon egyszerű. A két félnek be kell jelentenie az illetékes utcabizottságnál szándékát, és ha igazolni tudják a csere szükségességét (alkalmasint a munkaadói igazolással), akkor semmi akadálya. A sajtóhirdetés és a lakáscsere-irodák híján ez persze nem lehet olyan sima dolog, hiszen még akkor sem egyszerű megfelelő partnert találni, ha az embernek módja van felmérni az egész választékot.
És hogyan kaphat valaki új lakást? Annak két módja van: vagy vállalatától, vagy az utcabizottságtól kér új lakást. Az indok kétféle lehet: családalapítás, vagy a família létszámának megnövekedése. Pesten sokszor hosszú éveket kell várni egy lakásra, mi a helyzet itt? – kérdem. A válasz természetesen kitérő. Először, magyarázzák, a sürgősebb igényeket elégítik ki, ahol az ügy nem olyan égető, ott még várhatnak. Ennél többet sehogysem sikerül megtudni: hányan kapnak egy évben lakást, ki építi a lakásokat, hogyan hasonlítják össze az igényeket, hány személynek jár egy szoba, hánynál több nem lakhat egy helyiségben – megannyi válasz nélkül maradó kérdés. A válasz az, amit az ember maga is lát: zsúfolt lakások, a hatvanas évek elejétől a hetvenes évek elejéig minimális lakásépítkezés, így nem sok új otthont adhattak a gyarapodó népességnek; – mint láttuk – leginkább olyan „megoldáshoz” folyamodtak, hogy a középiskolát végzett fiatalokat évről évre falura irányították.
Nézzük az Esti Hírlapot. Senki sem jelentkezik házmesternek egy nagy épületbe. Hszü asszony megkönnyebbülten mosolyog, ez nem nehéz kérdés. Kínában, magyarázza, nincs házmester.
Egy pesti levelező arról panaszkodik, hogy egész nap otthon kell maradnia, mert várja a szenet. Itt ez sem probléma: a szomszédasszony átveszi.
A következő pesti panasz az udvariatlan kiszolgálásra vonatkozik. Hszü asszony elmagyarázza, hogy az utcabizottság szolgáltató részlegéhez nyolc különböző egység tartozik, ezeknél mindig figyelembe veszik a lakosság véleményét. Ezenkívül a körzet üzleteinek ellenőrzésére a lakókból és eladókból bizottságot hoztak létre, ez időről időre gyűlésen értékeli a kereskedelem munkáját.

Következik: AZ ALPERES OSZTÁLYELLENSÉG

Forrás: A fal mögött: Kína. Gondolat, 1975. Világjárók 98. 134-150. oldal.