magunknak mondom: több mint negyven éve
tévedések közt pusztában keringve
kopik lábunkról a bőr, körmünk hull
lábunk dagad, kezünk kinyúl
ha visszahívhatnánk az idő Urát
de nincs erő, se hit, se ember
ki felemelve tartaná, mint Mózesnek
mikor karja majd’ lehullt
Isten híján kire vethetnénk
nem csoda, hogy a világ leépül

életek úsznak el
s mennyi félresikerült
betűzted az igét
de szelleme nélkül nem boldogulsz
valahányszor a világ nekilendül
értelmünk újra keresztre feszül
hiszed Istennek engedsz
s gyávaságodra derül fény
süket idegen oldalára sülve
butaságok sötétje fojtogat
a rím ritmusát sem érzed
hely sincs, a játékos öröm apad
durva hangok harsognak túl
kalapácsok érvelnek halántékod mögött
pedig fénytörések világoltak
hogy a szakadékot elkerüld
————————————————
hát menj ki a puszta rétre
ha a vészcsengőt hallod
– s amíg még pendül! –
Isten vár ott, ha fogadnád végre
legbelül

2019-12-27

1. CSELÉNYI Béla:
   2020. január 5. 00:31

   Jó vers. Mély.