Sajnos nem mondhatom: nem utáltam senkit,
de hát ez a kezdet legyen újra meghitt,
mintha minden egyes embert úgy szeretnék,
mint a régi kedves és krúdys cemendék.

Vagy mint a régi és igaz keresztények,
kiknek a lelkéből nem fogy ki az ének,
és nem fogynak ki ők sem a szeretetből,
hiszen annyi jutott mindenkinek ebből.

Rám parancsolok most: mindenkit szeress, hé!
Mint mikor valaki önmagát felenné,
olyan az utálat, nem visz az semerre,
csak gyógyíthatatlan, pusztító csemerre.

Szóval ez hát a cél: szeressük most egymást!
Aztán minden szép lesz, jó lesz végül, meglásd!
Milyen jó is volna tényleg hinni ebben,
és nem melegedni a nyári hidegben.

Mindenesetre már eljött kétezerhúsz,
ahogy eddig mindig, a világban megbújsz,
gyakran integetsz is, nézzék, amit látnak,
megfogalmazódol a vegyes világnak.

Úgyhogy BÚÉK, világ, BÚÉK, BÚÉK, BÚÉK!
Ragyogjon fejünkre ez a koszorú-ég,
fonjon reá mindig gyönyörű glóriát:
csendesség-vágyunkból nyíljon a hóvirág.