1957-ben kiadott, kis méretű könyv került a kezembe városi antikváriumunkban, 2019 utolsó napjai egyikén: Dános Miklós-Marosi Barna: Két hét a Dunán. Útinapló. Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, Marosvásárhely. (Fedélterv: Feszt László) Nyomták a kolozsvári nyomdában, 119 oldalon.
Nem a (néhai) szerzők neve hívta fel a könyvre a figyelmem, inkább maga a „Duna” szó. Amely, bármilyen régi kincse is Európának, s bármennyire meghatározza mindennapi életünket, történelmünket és sorsunkat, még mindig képes megérinteni természeti varázsával.

Fellapoztam, majd megvásároltam a könyvecskét (1 lejért). Szerzők 1955 végén fejezték be művüket, s én azon tűnődtem, miképpen sikerült nekik akkor, egy eszmeileg-hatóságilag merevebb, szigorúbb korszakban kijárni azt, hogy újságírókként két hetet töltsenek a Dunán, egy kereskedelmi hajó fedélzetén?
Élénken él még bennem 1985-ös újságírói kalandom, amikor az Előre c. lap (ahol dolgoztam) fotóriporterével azt terveztük, hogy Turnu-Severintől, a helyi hajógyárban frissen elkészült hajó fedélzetén részt veszünk annak próbaútján a hajógyártó üzem beleegyezésével, a tengerig lecsorogva pedig folytatásos riportot írunk a lapnak e megismételhetetlen dunai utazásról.
A gyár tervezőirodájában dolgozó beépített emberünk idejében értesített a tervezett indulásról. Ám Turnu-Severinbe érkezve kiderült, a gyárnak szüksége van a felsőbb szervek jóváhagyására, hogy hajójukra szállhassunk. A jóváhagyást napokon át ígérték, végül mégsem kaptuk meg, s maradtunk a nosztalgiával, ami, fenti könyvecskét kezembe véve, egy csapásra feléledt bennem…

*

Könyvük bevezetőjében Dános Miklós és Marosi Barna megírják, hogy útjukat olvasói felkérésre tervezték meg. Alig telt el kérvényük benyújtásától néhány hét, s „zsebünkben ott lapult az utazási terv és az ennél is nélkülözhetetlenebb matróz-igazolvány. A sárga fedelű könyvecske, no meg a minisztérium ajánlólevele a dunai matrózokkal tett egyenrangúvá és jogot adott arra, hogy két hétre bármelyik dunai kereskedelmi hajó fedélzetére lépjünk, vagy szolgálatába álljunk.”
Irigykedve vágtam bele a könyv olvasásába, s bár tudtam, hogy néhai sorstársaim – akiket alkalmam volt személyesen is ismerni – által látottak-írottak részben már túlhaladottak, történelmileg eltűntek a valóság színpadáról, sok tanulságos tapasztalatot tartalmazhatnak, s a korra jellemző erősen szépítő és ködösítő szándék ellenére az ötvenes évek valóságából is felvillantanak valamennyit. És ha már nem sikerült 1985-ös dunai kiruccanásom, éljem hát végig néhai Dános és néhai Marosi vízi kalandját, úgy, hogy az olvasó is hasznát láthassa.
Anakronisztikus elemekkel tarkított olvasónaplómat a továbbiakban ez a cél vezérli.

Cseke Gábor

(Folytatjuk)

1. B.Tomos Hajnal:
   2020. január 5. 04:48

   Számomra roppant érdekesnak ígérkezik ez a napló, annál is inkább, hogy a szóban forgó dunai út alatt, az én útamat még csak tervezgették (a napvilág felé).