A napfény még szúr reszketőn,
így szúr a megrémült darázs,
így szúr a csőr a keltetőn,
ha hozzáérsz, bőrödbe vág.

A bánat így védi magát,
míg ott kotol a lelkemen,
berzenkedik és odavág.
Nem piszkálom, nem kergetem.

Amúgy a lelkem tófenék,
gyűjti, mi fentről hull belé,
nem szántják fel forró ekék,
ölében nem fogan vetés.

A tóparton nagy némaság,
felette kéken kong az ég,
úgy ül, mint béka a hasán,
mint légy a fénylő lóganén.

Egy üres fészek földre hull,
a tollpihéken lágy penész.
Félek, hogy még meg sem halok,
s már emlékem is elenyész.

2013. július 21.