KÉNYES TÉMA

Mivel azonban Hszü asszony bevezetőben arról is beszélt, hogy az utcabizottság egyik feladata „fenntartani a rendet és biztonságot”, feljogosítva érzem magam, hogy az Esti Hírlap bűnügyi rovatából idézzek. Az persze eszembe sem jut, hogy a „szolnoki gyilkosról” szóló dermesztő történetet olvassam fel, beérem azzal, hogy „megverte feleségét a garázda férj”.
– Mi történik, ha valaki garázdálkodik?
Mindenki döbbenten ingatja a fejét.
– Nálunk ilyesmi nem fordul elő.
– És ha valaki felönt a garatra? – tamáskodom, bár tény, hogy Pekingben fehér holló, vagy még annál is ritkább a részeg ember az utcán.
Szigorú tekintetek.
– Itt nincsenek részegek. Néha két család összevész valamelyik udvaron, de a szomszédok kibékítik őket. Jobbára a gyerekek miatt fordulnak elő ilyesfajta veszekedések.
Nyilván nem várható, hogy egy pekingi utcabizottságon felvilágosítást adjanak a külföldinek a Kínában megkülönböztetéssel kezelt öt típusról: a volt földesurakról, a kulákokról, a jobboldaliakról, reakciósokról és „rossz elemekről” (az utóbbi csoportba egyszerűen a bűnözők tartoznak), vagy a börtönökről és az „átnevelő táborokról”. Persze, egy olyan alaposan megszervezett társadalom, mint a kínai, ahol, mint láttuk, az utcabizottságnak szinte minden udvarban vannak megbízottai, és a hivatalos ideológia a puritán életmódot hirdeti szüntelen, a bűnözésnek valóban kisebb a társadalmi bázisa, mint másutt. Itt mindenki ismeri a másik jövedelmét: hogyan élhetne valaki jól munka nélkül? S ha lop: hogyan került egyszerre birtokába az a fényképezőgép? Mindenki a közösség ellenőrzése alatt áll. Ha nincs is kollektív felelősség, de a kollektíva mindent tud.
Ez azonban még nem zárja ki a bűnözés lehetőségét Kínában, csak éppen korlátozottabb a hatótere, és kevesebbet tudnak róla. A bíróságok működését szigorú titok övezi, semmit sem tesznek közzé, külföldi nem látogathatja a tárgyalásokat. Még azt sem tudjuk, miféle jogi intézmények léteznek, és teljesen ismeretlen az igazságszolgáltatás mechanizmusa.
Abban az időben, amikor Pekingbe érkeztem, a pekingi Munkásstadionban több tízezer ember részvételével tömeggyűléseket rendeztek, és ezeken a kiszivárgott értesülések szerint egyszerre több tucat ember ítéletét hirdették ki – nem egy halálos ítéletet is. A bűnök változóak voltak: egyeseket a „kulturális forradalom” idején elkövetett szélsőséges cselekedetek miatt vontak felelősségre, másokat közönséges bűnök, lopás, sikkasztás vagy közlekedési balesetek miatt. Egyes források tudni vélték, hogy a halálos ítéleteket a helyszínen, a tömeg előtt végre is hajtották, mások szerint a kivégzésekre csak később került sor. A bűnösöket mindenesetre bemutatták a tömegnek. Az ilyen tömeggyűlésnek azonban sokkal inkább a példa-statuálás volt a célja, mint az igazságszolgáltatás: az ítéleteket már korábban meghozták. 1970 nyarán ezek a demonstrációk megszűntek: a stadiont ismét birtokukba vették a sportolók.
1973 tavaszán Kantonban folyt nagyszabású kampány a bűnözés ellen: a verdikteket elrettentésül tacepaókon, nagybetűs plakátokon ismertették a lakossággal, s így a külföldiek is tudomást szereztek róluk. Egy asszonyt azért ítéltek el, mert „rendetlen házat” tartott fenn, és fiatal nőket ismertetett össze férfiakkal – azaz afféle nyilvánosházat üzemeltetett, ami hallatlan esetnek számít a mai Kínában. Más ítéleteket lopás, garázdálkodás, sikkasztás, illegális határátlépés miatt szabtak ki. (Évente több ezren szöknek át Hongkongba – de hánynak nem sikerül?) 1973 őszén a sanghaji milíciáról szóló jelentés hangsúlyozta a kínai sajtóban, hogy ez a fegyveres szervezet részt vesz a „rossz elemek” elleni küzdelemben – ami szintén feltehetőleg a bűnözésre utal. 1974-ben kantoni és vuhani falragaszokon közöltek tömeges kivégzéseket.
A fengsengi körzetben azonban nem szívesen beszélnek a bűnözés témájáról. Ezzel amúgy is a közbiztonsági hivatal, a rendőrség foglalkozik. Így érzem, hogy amikor a tolvajokról érdeklődöm, alkalmasint interjúm utolsó kérdését teszem fel.
– Tudjuk – felel Hszü asszony a Pekingben gyakorta hallható „elméleti” tétellel –, hogy a szocialista társadalomban is megmaradnak az osztályok, és megmarad az osztályharc, de a mi körzetünkben még nem volt példa ilyesmire.
Így hát nincs más hátra, mint megköszönni az utcabizottság felvilágosításait, és búcsút mondani a fengsengi körzetnek.
Kifelé menet ismét feltűnik, hogy kivétel nélkül minden kerékpár lakatra van zárva.
Ha ebben a körzetben nincs is bűnözés, a biciklitolvajoktól – úgy látszik – mégiscsak tartani kell.

Forrás: A fal mögött: Kína. Gondolat, 1975. Világjárók 98. 134-150. oldal.