Dánosék könyvét forgatva, eszembe jutottak meghatározó dunai élményeim is. Például a Duna-Fekete-tenger csatorna 1984-es avatási ünnepsége… Azé a csatornáé, melyet az ötvenes évektől kezdve, büntetőtáborok egész dobrudzsai füzérét működtetve, eszelős tervként szerepelt a romániai társadalom napirendjén. Amikor az volt a jelszó, hogy a tenger és a Duna egyesítésével tulajdonképpen az országot kapcsoljuk a nagyvilághoz, s ezzel óriásit lépünk előre a haladás útján.
(A csatorna történetéhez hozzátartozik az a számtalan derékba tört emberi sors; mindazoké, akik „osztályellenségnek” vagy egyszerűen a rendszer ellenségének minősültek a népi hatalom védelmezői által.)

*

1984 májusának végén került sor az avatásra a tengerparti Agigeánál. Úgy hírlett, részt vesz rajta Nicolae Ceaușescu is, nejével, s mindegyre húzták-halasztották az eseményt, amelyre a sajtó is ajzottan készült. Az Előrénél, ahol akkor dolgoztam, engem szemeltek ki a magasztos feladatra, hogy a helyszínről tudósítsam a lapot az eseményről. Ráadásul, mellém jelölték a lap Sepsiszentgyörgyön élő fotóriporterét is, hogy a szavak mellett képekben is megörökítsük a tengert a Dunával összekötő vízi út hivatalos születésnapját.
A véletlen kegyes ajándékaként, akkor sikerült feljutnunk arra a hajóra, melyet a csatorna avatására hivatalosan is kiszemeltek, hogy elsőként haladjon át a zsilipeken; úgy terveztük, ez lesz majd az a személyes élmény, melyre a hivatalos esemény mozzanatait felépítjük.
Hangulati benyomásaimat következőképpen illesztettem be A bozót című, 1989-ben megjelent regényem szövetébe:
„Rengeteg ember verődik össze Agigeán, a lépésben haladó autóbuszok, a véget nem érő szerelvények valósággal ontják magukból a tömeget; emberektől feketéllik a part, a híd, a zsilip környéke; nagy ünnepség készül. A fejetlenséget és zűrzavart elkerülendő, vörös karszalagos munkásőrök állnak sorfalat, nem hagyják kedvére kóborolni a kíváncsi szájtátót; újságíró mivoltom azonban kiváltságokra jogosít, alkalmi kitűzőmet látva szabad utat nyitnak mindenfelé, nyugodtan végigsétálhatok a zsilipek mentén, a pirosra mázolt vízágyúk során, fel, egészen az irányító toronyig, ott meg felkapaszkodhatok az emeletekre, senki nem állja el az utamat; még nem döntöttem el, hol is húzom meg magam az avatás ünnepi pillanatában; a toronyban megismerkedem a révkalauzok vezetőjével, éppen hordozható rádió adó-vevőjét babrálgatja a főnöki irodában, hosszasan megnéz magának, s azt kérdi, van-e türelmem várni rá egy kicsit, vagy egyedül is eltalálok a zsilipkamrában veszteglő hajó fedélzetére, amely az avatáskor elsőként halad majd át a csatorna zsilipjén? Nem tudom, jól hallottam-e, amit hallottam, de oly váratlan és hihetetlen egy ilyen nagylelkű ajánlat, meg se merek szólalni, nehogy végül kiderüljön, hogy félreértettem valamit; megilletődötten bólintok és sietek, hogy még mielőtt a fő-révkalauz meggondolhatná magát, birtokba vegyem a felkínált hajót. A hosszúnál is hosszabb léptekkel szaporázom a betonjárdán, egyes-egyedül maradtam a hosszú zsilipkamra betonfalán, a túlsó partról a tömeg kíváncsian integet nekem, a korláthoz lépek, szememmel a hajót keresem, valahol a mélyben, jóval alattam pillantom csak meg, fedélzetén két matrózfiú törölgeti a vastagon kígyózó horgonyláncot, amelyen csak úgy rikít a frissen felvitt dukkófesték, a part magasából meglehetősen aprócskák, cirkuszban mutogatott törpékre emlékeztetnek. Jóformán időm sincs felfogni: ahhoz, hogy a hajó fedélzetére jussak, a zsilipkamra betonfalára rögzített rozsdás, függőleges vaslétrán legkevesebb húszméternyit kell szabadon, minden védkorlát nélkül leereszkednem. Életemben ilyen nyaktörő mutatványt még nem végeztem, s most is erősen kétlem: képes lennék rá anélkül, hogy a kezem görcsbe ne rándulna vagy a lábam meg ne csúszna, netán kapaszkodás közben rám ne törne a reszketés; elképzelem, amint testem tehetetlenül zuhan a mélybe, elterül a döngő acélpadlón, vagy – jobbik esetben – csobbanva csapódik a csatorna narancshéjat, csokoládés papírt, cigarettacsikket és műanyagzacskókat himbáló vizébe, de sok köszönet abban se lenne, mert úgy roppanna el közben a gerincem, mint a sütőben kiszáradt, megpirult sósperec; ráadásul tériszonyom is van, felfordul a gyomrom, valahányszor meglátom, hogy elfogy alattam a szilárd talaj… Mire mindez eszembe jut és figyelmeztetőleg átcikázik a fejemen, addig egy matróz harsány szólítására és biztatására át is léptem a mellvéden, lábaimat egyre lejjebb csúsztatom a lépcső úgynevezett fokain, óvatosan lépkedek lefelé, háttal a csatornának, egyik kezemmel kapaszkodva, a másikban irattáskámat tartva, benne minden úti szerelésemmel. Ég és föld között lebegek néhány percen át, szívemet a torkomban érzem dobogni, elpirulok, nehezen lélegzem, már-már kicsúszik ujjaim közül az érdes acélrúd, de fogamat összeszorítva fegyelmezem magam, most már nincs visszaút, muszáj épségben a fedélzetre érnem; körös-körül ezrek és ezrek unatkozó, látványra éhes pillantása kísér, végignézik a furcsa attrakciót, s amikor reszkető lábam végre a csúszós, gázolajjal felkent vaspadlóra ér, odafent, a hegynyi magasságban fölöttem tornyosuló mólón kitör a gúnyos tapsvihar, visítozva éljeneznek, virágokat dobnak utánam, én meg dobogó szívvel kotródom a parancsnoki kajütbe, mihamarabb elfelejteni a lét és nemlét között imént kifeszített kötelet, amelyen tetszett, nem tetszett, végig kellett táncolnom. Biztosan tudom, hogy semmi pénzért nem ismételném meg a mutatványt, ha nem muszáj, s máris fogadkozom: úgy intézem majd életemet, hogy mászó-technikám fitogtatására minél kevesebb szükség legyen…”
A fedélzetre lépve, alapos biztonsági vizsgálatnak vetettek alá, majd helyet foglalhattam a vontatóhajó ünnepi díszbe öltöztetett ebédlőjében. Gyakorlatilag csupán az avatóünnepség hangos változatát követhettem végig, ami a magasban, a parton zajlott, arról a tévé nézői kaptak képi tájékoztatást.
Arra nincs máig sem magyarázat, hogy egy év elteltével miért lettünk , fotósunkkal együtt „megbízhatatlanok” egy ártatlannak tűnő újságírói feladatra, elesve egy megérdemelt dunai utazástól?
Igazságtalan lennék, ha nem mondanám el, hogy a csatorna avatása után a vontató kapitánya személyes meghívottakként a fedélzeten marasztalt s megígérte, hogy vele tarthatunk, amíg a csatornán végighajózik és magával vitt szállítmánya terhével becsusszan a Dunába…

*

Már-már el is feledkeztem róla, hogy most még csak 1955-ben járunk, Dános Miklós és Marosi Barna bőrébe bújtunk, az ő szemükön keresztül tekintünk a világra, amely a második világháború utáni társadalmi változások közepette úgymond „ígéretesen” épül, szépül…

„Báziásnál, vagy hogy tudományosabbak legyünk, a 45. szélességi fok alatt, a 21. és 22. hosszúsági fok között száguld vonatunk. Egy nagyobb kanyar, aztán egy nyílegyenes út, és néhány perc múlva feltűnik a nagy folyó csillogó ezüst szalagja…
…Lemegyünk a folyó melle. Közvetlen közelről érezzük a víz szagát, a hűvös szellő, a nagy folyó lenyügöző hangulatát. Szemügyre vesszük a tájat s a Dunát. Tehát ez az . . . Hosszabb a csöndes Donnál, a szőke Rajnánál; a történelmi Elbánál és a haragos Visztulánál. 2900 kilométeren keresztül fél Európát átszeli.
Nincs sok időnk merengeni, várnak a kikötőben.
Holnap indulunk.

A Kazán szoros bércei között – a könyv eredeti illusztrációja és képaláírása (a korabeli erdélyi nyomdatechnikát tekintve valóságos csúcsteljesítmény)

Hajnalodott, amikor a „Novorosszijszk” rádióvevőjén kigyúlt a kis jelzőlámpa. Tompán búgott a készülék, az írókar a keskeny papírszalagra róni kezdte egyszerű ábráit: vonal, pont, vonal… Lassan gyűltek a jelek – betűk, szavak, mondatok, ahogy az érzékeny műszer antennája felfogta a messziről jövő elektromágneses hullámokat.
Távirat érkezett a vontatóhajó kapitányának. ,,06 óra perc, Parancs: a Novorosszijszk ma reggel tovább indul Orsova, Turnu-Severin, Giurgiu, Galac kikötők útvonalán Stop Feladata: vontatni az 1025-ös kilométer jelzőpontnál ráváró uszálysort Stop A hajóraj indulásakor helyzetjelentést küldeni Stop”
Pontosan 10 órakor a román kereskedelmi flottának ez a nemrég korszerűsített vontatóhajója… sodronyra fogta a két tankhajót, ügyesen kisiklott a gőzösök és uszályok között, aztán végignyúlt a Duna közepén. A hajósíp hosszan búgott, és a lomha hajótest hullámsövény szegélyezte völgyet hasított az öreg folyóban.
A matrózokon, gépészeken, a rádiótávirászon kívül a hajó fedélzetén két újságíró is volt.
Elindultunk.”
A két újságíró pedig tágra nyitott szemmel itta magába a számukra újdonságszámba menő, amúgy közönséges vízi látványt.

Cseke Gábor

(Folytatjuk)

1. Skandikamera:
   2020. január 6. 07:09

   Átéreztem a tériszonyos leírás minden pillanatát, a ki nem hagyható lehetőséget, a „nincs visszaút” felismerését, az önsanyargatást, és a reszkető lábakat. Hat évvel ezelőtt a Boszporusz alatti, akkor még csak félkész állapotban levő, elemlámpákkal gyéren megvilágított alagútban jártam. Alighogy kiejtettem a számon azt, hogy átgyalogolhatnánk Európából Ázsiába, és már indultunk a mély metróárkok között húzódó, alig fél méter széles padkán. Török vendégszeretet.

2. Gergely Tamás:
   2020. január 6. 17:58

   Én arra emlékszem, Zsivkov elvtárs is velük volt – az egyetlen, aki nem tudott kibújni a meghívás elõl. És még arra, hogy ahova csak lehetett,tapsoló ünneplõ parasztokat hajtottak ki a csatorna szélén, maga Ceausescu is gyatra jelenetnek tartotta, alig integetett